Misi bácsi első hozzám intézett mondata: na, milyen volt? A második: nem megmondtam, hogy nem kell félni és hogy ne legyél hülye? Ma kivételesen én meséltem neki, ő meg azzal szórakoztatott, hogy minden egyes leejtett vagy ferdén rakott lapkánál beszólt valamit azzal kapcsolatban, hogy elszoktam a munkától. Már hiányzott.

Ez meg mindig nem igazi bejegyzes, viszont Dia szepen irt mindent Word dokisba, es most eljottunk az internetkavezoba es hamarosan mindent feltoltoget a blogjara, szoval itt olashattok mindenrol reszletesen: http://500napzene.blogspot.hu/

Dia keni magát alapozóval és közben üvölt velem, hogy nem te leszel ott nyolc órát, hanem én! Meg ne halljam, hogy sajnáltatod magad! Itt tartunk. Diu és Szabina már most késésben vannak az idősek otthonából, Niki és én majd megyünk, amikor akarunk. Pánik.

Az első éjszaka mesés volt. Úgy kezdtük az alvást, hogy negyedóránként felbődült a harang, ami annyira abszurd volt, hogy neki kellett állnunk sikítva röhögni. Felkelés után reggeli, jókedv. Fogyatékosokat foglalkoztató gyár, ott leszek holnaptól. Az egyik gépnek olyanok voltak a kapcsolói, mint a kerámiagyárban - hazatértem, jó itt. Idősotthon. Kolesz (értsd: ministránslak). És akkor pánik. Ültünk körben négyen és hisztiztünk. Holnaptól mélyvíz. Dieter nélkül kettesével nyomás dolgozni. A hazatértem, jó itt átalakult meg fogunk dögleni-vé. Ezután séta, ebéd, eurós bolt, kolesz, vacsora, internetkávézó, kolesz. Újabb rögtönzött csoportterápia, lassú megnyugvás, lesz, ami lesz. Amúgy minden oké, lassan befejezzük a hisztit, mert kurva jó dolgunk van. Most alvás, az előbb ütött éjfélt a harang (de három szólamban bazmeg).

Passau szep, mi panikolunk, vannak hullamvolgyek, viszont net nincs, ugyhogy ket het mulva varhatoak visszadatumozott bejegyzesek fuzetbol masolva.

A dómnál van a szállásunk. Net nincs, viszont van negyed óránként harangszó. A városban délután futottunk egy kört, baromi szép. Holnap már megyünk a gyakhelyekre, még csak körülnézni. A pánikhangulat alábbhagyott, már csak az internetelvonástól szenvedünk. Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég megszólalt a harang, szóval helyesbítek: attól is szenvedünk.

Ki kéne menni a bőröndért. Másfél órája meditálok rajta, hogy ki kéne menni a bőröndért és el kéne kezdeni pakolni, de inkább írok erről egy postot, minthogy kimenjek a bőröndért és elkezdjek pakolni.

Oké, eddig vicces volt, hogy izgulok meg félek, mert hétfő hajnalban indulunk Passauba. Eddig jó volt, mert még melózok hat napot, még négyet, még egyet. Ma reggel lett véresen komoly. Amikor leállítottam a gépet. Amikor kijöttünk a gyárból. Amikor álltunk a távolsági busz megállójában, és láttuk, hogy jön az én helyim, és el kellett volna indulnom annak a megállójába, és csak álltam Misi bácsi mellett. Amikor nagy nehezen átrohantam és felszálltam a buszra és majdnem bőgtem. Ilyenkor előtörnek az autisztikus vonásaim, állandóságot akarok, nem akarok újat, be akarok menni minden nap a gyárba aztán hazajönni. Amúgy tudom, hogy hülye vagyok, és azt is tudom, hogy nagyon jó lesz ez a két hét, és azt is tudom, hogy többet tudok németül, mint ahogy most érzem, de akkor is kibaszottul félek.

Van egy "új" kutya, Robi a neve, bátyáméké, és most hozzánk költözött. Gondoltam, van húsz percem, trenírozom kicsit az állatot. Egy darab tízszer húsz centis pocsolya van az udvarban, amellé sikerült leültetnem, nem is lettünk vizesek, csak az ő jobb lába volt benne a latyakban. Aztán megkértem, hogy adjon pacsit. Nem voltam rá felkészülve, hogy negyvenszer orrba, mellbe, szájba, lábon, stb. fog vágni a jobb (érts: sáros) mancsával.
Amúgy megvannak a vonatjegyek, 15-én indulunk Passauba, és eltöltünk ott két hetet Caritas-gyakornokként.