A vigyor a volt munkatársaim arcán, amikor megtudom, hogy hármasban kenencéznek éjjel, és odaállítok három tölcsér fagyival, az mindent megér.

Ki hitte volna, hogy a háromból a leggyávább lesz az, aki tényleg felmond... Négy év után otthagytam a gyárat, a legnehezebb döntés volt, amit valaha meg kellett hoznom. A történetből másik kettő (a Misik) végigcsinálták velem ezt a két hetet, megöleltek, amikor bementem sírni a kemence mögé, felvették a telefont, amikor itthon hiperventilláltam a pániktól, biztattak, hogy igenis legyen merszem, mert nekem még kell, hogy legyen. Ha valamiért megérte ott tölteni négy évet, az az, hogy ezt a két bajszos őrültet megismertem. Ők régóta nem a munkatársaim voltak, hanem a barátaim, és azok is maradnak. Nem volt könnyes búcsú, nem volt ég veled, csak megbeszéltük, melyik nap találkozunk a jövő héten. Szerdán megkezdem a kórházi pályafutásom, egyelőre segédápolóként.

Uraim! Örök hálám mindenért, nagyon szeretlek titeket!

Ülünk hárman a sarokban, és tervezgetjük a puccsot, hogy beadjuk mind a hárman a felmondásunk. Olyanokat mondunk, hogy nem leszek senkinek a lábtörlője, meg hogy ő még nem tudja, hogy én is tudok geci lenni, ha kell. Aztán hétfőn reggel ugyanúgy be fogunk menni dolgozni, mint eddig, ugyanúgy felvesszük a munkáskesztyűt, és csináljuk a dolgunk, mert nem vagyunk más, mint három kötelességtudó, jólelkű balek, akik nem képesek arra, hogy a saját érdekeiket nézzék.

Kétezer-tizenhat.
Eleinte minden adott volt ahhoz, hogy életem legszarabb éve legyen, biztos is voltam benne, hogy így lesz, aztán szerencsére a fejére állt minden.
Január elején meghalt a Papa. Rá öt napra úgy sírtam és úgy kapaszkodtam, ahogy soha azelőtt. Január végén azt éreztem, hogy nemsokára mindennek vége lesz, ami jó volt, rettegtem a változástól. Rájártam anyám nyugtatójára, és belopakodtam a férfiöltözőbe egy zöld borítékkal.
Elefántot hallgattam folyamatosan. Soha többet nem akarok Elefántot hallgatni.
Volt, hogy ültünk a napon, és tudtuk, mire gondol a másik, volt, hogy eltemették egy volt munkatársamat. Szenvedtem a szakdogával, mármint leginkább a gondolattól szenvedtem, hogy illene már csinálni valamit. Kurva sokat sírtam.
Aztán április végén egy fagyos péntek délelőtt a szerelemcsütörtök falnak döntött a nővérem nappalijában; azóta sem ereszt. Nővé lett a lány.
Bohemian Betyars. Extázis, tánc, aligalvás, maximum hangerő az autórádión, csillogó szem, éneklés. (Vodka, unikum.) Nem tudok semmit erről az együttesről, de azt tudom, hogy akkoriban folyamatosan ez a dal szólt a Petőfin és imádtam és sose voltam olyan boldog addig. Galagonya kettő-három! (Még az esőt is muszáj ideraknom.)
Elkezdtem vezetni, úgy igazából. Megtanultam igazat mondani, megtanultam hazudni. Ha valaha lettek volna elveim, azokat nagyon gyorsan kibasztam volna az ablakon, hogy ne legyenek útban. Elkészült végre az a szájbavert szakdoga, bár addigra már egyáltalán nem voltam motivált.
Palya Bea. Tavasz, fácánok, nyuszik, cinkék. Főleg cinkék.
Nyáron focimeccseket és forma-1-es futamokat néztem, énekeltem emberek arcába gátlások nélkül, megfejtettünk baromi sok keresztrejtvényt, megittunk elég sok sört és töményet. Így szimplán azt éreztem, hogy jó. Minden jó. Szabó Balázs.
Ősz lett, három pillanat alatt véget értek észrevétlenül a diákévek, vége lett a három és fél évnek Misi bácsi mellett. Azóta kisebb-nagyobb sikerrel próbálok felnőni minden szempontból.
Negyedik éve írom le, hogy imádom a munkatársaimat, és örök hálám. (Szia Misi bácsi, helló Misi!)
Ez az első év, hogy nem lájkolom facebookon az alig éltem túl ezt az évet, végre végre posztokat.
Kívánok mindenkinek legalább ilyen boldog új évet!

A hetem margójára.

Megállok Misi bácsi előtt hátratett kézzel, füligvigyorral, és elújságolom neki, hogy tegnap azt mondta az óvónéni a Viki, hogy ügyes vagyok. Elmosolyodik, megsimogatja a fejem. Látod, mondtam én mindig!

Volt a héten nagyon sok munka. Volt sok mosoly és beszélgetés. Volt iszogatás, volt öltözőben alvás, voltak pillanatok, amikor nem voltam benne biztos, hogy nem fogok elájulni. Volt gyomorgörcs, volt sírás is, remegés, kapaszkodás, tehetetlen üvöltés. Mi lesz velem, ha nem vigyázol rám? Félek, baszd meg! Volt vigasz és beletörődés. Volt (van és lesz) hála. A héten voltam utoljára Misi bácsi mellett diákként.

Ülünk az ebédlőben hajnalban, rejtvényt fejtünk és sajnáljuk magunkat, aztán belép Ferike, akinek két embere van épp, de egyiket nem bírja felébreszteni, a másikat meg nem találja egy órája, pedig este még arról volt szó, hogy csak belekóstolnak a barackpálinkába. Utána már Ferikét sajnáljuk.

- Fel kéne mondani a picsába, aztán keresni valami jobbat.
- Engem meg simán itt hagynál... Kedves vagy.
- Igazából úgy gondoltam, hogy jönnél velem.

Amikor kora reggel rájössz, hogy előző délután megérte a saját munkád mellett még a másikéval is küszködni egy órát.

Teát szürcsölünk és esszük a pudingos sütikénket, a kávégép előtt vihorászó 18 éves diákkislányok meglepő mértékben kölyöknek tűnnek. Milyen régen voltam 18 éves diákkislány... Mondjuk a kávégép előtt sosem vihorásztam. Ott most vihorászok.

Éjjel a gyár kajáldájában a mosogató fölé hajolva, teli szájjal beszélgetve megettük a nyár első dinnyéjét, amit a délutános hagyott ott nekünk. Kiscsalád.

A pillanat, amikor rájössz, hogy a héten pizsamán és melós cuccon kívül nem viseltél semmilyen más ruhát.

Misi bácsi három éve ígéri, hogy egyszer leszökünk a pincébe körülnézni. Ma este kilenckor csak annyit mondott, hogy hozzam a zseblámpát és kövessem. Mint egy kölyök, akit játékboltba visznek, olyan voltam körülbelül.

Mielőtt elmentem dolgozni, felvettem a bolondgombás fülbevalóm és az önbizalmam. Állítólag mind a kettő jól állt.

Műszakkezdés előtt húsz perccel már három gépen dolgozom, hogy nyugodt éjszakánk legyen, a szám tele van Győri keksszel, ordítva éneklem, hogy rossz kedvem a régi, eljött újra s átölelt, mert az életem én rontottam el, és van képem boldognak lenni. Most már utánam a vízözön.

Reggelente nem kell jeget kaparni a kocsiról. Süt a nap, hunyorgunk. Éjjel egy kéttenyérnyi pillangót hajkurászunk tíz percen át, bedobozoljuk és szabadon engedjük. Minden létező testrészemben izomlázam van. Három pohár kávéval a kezemben berúgom a túlsó gyár üres és vaksötét csarnokának ajtaját, a sarokban szétrebben két szerető. A bozótban cinke eteti a fiókáit, tőle tíz méterre egy fácán és egy nyuszi. Őszinte vagyok, mérlegelés nélkül teszek fel kérdéseket és adok válaszokat. Azt mondják, hónapok óta nem mosolyogtam ennyit. Tavasz van.

A frissen elkészült szakdolgozatomat bevittem a gyárba, hogy mindenkinek az arcába tudjam tolni. Hogy ne legyen koszos, rádobtam a papírhulladékos láda tetejére. Elemezzem-e ezt a szimbólumot.

A gyárban a legsutább mozgásommal közlekedem, mert nem fognak miatta kiröhögni. Hangosan énekelek, ha épp arra kattan az agyam. Kimondom, ami eszembe jut, akkor, amikor. Kiveszem a munkatársam kezéből a bicskát és vágok magamnak a szalonnájából. Beleiszunk egymás kávéjába. Nem figyelek oda a beszédemre, a mássalhangzók többségét csak ritkán ejtem ki. Gondolkodás nélkül kiröhögök bárkit (igen, a főnökömet is). Bármikor odafekhetek valaki ölébe. Furán érzem magam, ha farmerben és ingben vagyok, nem játszóruhában. Szerintem ez az otthon definíciója.

Meghalt egy ember, akivel több mint egy évig együtt dolgoztam. Basszameg.