Két hete az intenzíven dolgozom, szabadnapomon a bőrgyógyászat nővérszobájában ülök civilben. Csörög a telefon, reflexszerűen felveszem és válaszolok a kérdésekre. Ott van még a bögrém, nem is akarom elhozni, legyen mindig miből innom a kicsit nem finom teát.

Simogass és sajnálj! - nyöszörgi a lány betegen.

Na, most már tényleg kezd látszani, hogy fogytál! Gyere, együnk, vettem lekváros sütit, amit szeretsz.

Próbáljuk egymást életben tartani. Ez a nővérlét, és én imádom minden percét.

Ezen a széken voltam először boldog, baszd meg!

Azért jó találkozni a Misi bácsival, mert még mindig úgy tudunk beszélni, mintha soha nem jöttem volna el a gyárból. (És mit gyártunk most a 160-ason? ... Gyártatok, úgy értem.)

A vigyor a volt munkatársaim arcán, amikor megtudom, hogy hármasban kenencéznek éjjel, és odaállítok három tölcsér fagyival, az mindent megér.

De szép vénák vannak a lábadon! Szúrnám.

- Hagyd már a homlokomat!
- Tanulság: ne randizz bőrgyógyászatos nővérkével.
- Nem is fogok, ha még egy fél milliméteres biszbaszt észreveszel rajtam...

A kedvenc nénim megölel, amikor ebédet osztok, és megköszöni, hogy ennyiszer bemegyek hozzá beszélgetni. A tizennyolc éves kislány csak nekem engedi meg, hogy vért vegyek tőle. A büdös bácsi nagylelkűen megkínál a somlóijából. A főnővér lobbizik, hogy maradhassak az osztályán, a többi nővér is petíciót akar írni értem. A doktornővel megbeszéltük, hogy ha pénteken összefutunk a koncerten, lövünk egy szelfit. Jó itt.

Azért jó, hogy a folyosónk túlfelén az ideggyógyászat működik, mert néha olyan dolgok színesítik a mi műszakunkat is, mint hogy egy betegük ütemes bégetését hallgathatjuk.

A munkatársam kilenc éves lányával vívok fotóeffekt háborút. Úgy kezdődött, hogy ő küldött egy képet, amin épp zombi, és én kénytelen voltam elküldeni neki, amin én meg nyuszika vagyok. Azóta csak úgy röpködnek itt a rajzolt napszemüveges grimaszok. Egy jó tanács szülőknek: ne engedjetek a gyereketek közelébe a virtuális világban.

Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megrendeljem a hülyeség gyógyíthatatlan, de szedálható feliratú pólót, és kinevezzem munkaruhának.

Kerek minden. Éneklek a folyosón, léggitározok a beteghordó fiúkkal, voltam már pár embernek a kedvenc nővérkéje. A gyárban van, aki hiányol, és van, akit én is nagyon hiányolok, de egyre biztosabban tudom, hogy csak munkatársak nem vagyunk már, barátok legalább annyira, mint eddig. Tegnap szakadó esőben rágtam medvehagymaszárat, ma láttam egy negyed szivárványt.

Az alagsorban várom a liftet, valahonnan egy ismeretlen hang énekelni kezd egy LGT dalt. Ha a csend beszélni tudna. Gondolkodás nélkül visszaéneklem, hogy hol nevetne, hol meg sírna. Kiér a takarásból a karbantartó, összevigyorgunk, azt már együtt énekeljük, hogy fekete és fehér volna talán.

Este időben lefekszem, hajnalban az óracsörgés előtt tíz perccel kelek. Fél délelőtt recepteket cserélgetünk a Zsuzsival, meg almát mosunk, hámozunk és szeletelünk a többieknek. A táskámban van két diós kifli akkurátusan becsomagolva. Két órakor állok a pirosnál lehúzott ablakokkal, berezeg az összes hangfal, ordít a Halott pénz. Fiatal vagyok és vad, baszd meg.

Nyár van, negyven fok, a szellő se mozdul. Éjszakás voltam, délelőtt aludtam, alig egy órája keltem fel. Délután négy óra múlt huszonvalahány perccel. Vezetek. Nagy a forgalom, előzgetek, bár nem kell sietnem. Az ablakok lehúzva, vakít a nap, jön a képembe a menetszél, éneklek. Oda megyek, ahova jó menni. Boldog vagyok.

Megkérdik, hogy levinném-e a vért a laborba a lupus-panelhez, és fél másodperc alatt a Doktor Houseban érzem magam.

Az ember bájos zenécskét hallgat, és kedve támad táncolni a buszmegállóban a napsütésben. Tavaly, azt hiszem, pont ezen a napon kezdődött életem legnagyobb mélyrepülése. Nem bánom, hogy most épp felfelé zuhanok.

Minimum kétnaponta közlöm a volt munkatársaimmal valamilyen formában, hogy egyrészt nagyon hiányoznak, másrészt baromi jól érzem magam az új helyen, ők meg őszintén örülnek annak, hogy legalább nekem jó.