Van egy olyan dolog, hogy azt hiszem, felnövök lassan. Nem várom semminek a végét, nem félek semmi eljövőtől, nem dátumtól dátumig élek, nem utálom, hogy ősz lett.
Éjjel felhív Misi bácsi, hogy Misi balesetezett. Állunk a kórházi ágya mellett, poénkodik szerencsére, és már nem az az elbaszott, befordult kamasz kislány áll ott kettejük között, hanem egy büszkén elbaszott nő, aki valahol nekik is köszönheti, hogy ott tart, ahol.

Azért jó találkozni a Misi bácsival, mert még mindig úgy tudunk beszélni, mintha soha nem jöttem volna el a gyárból. (És mit gyártunk most a 160-ason? ... Gyártatok, úgy értem.)

A vigyor a volt munkatársaim arcán, amikor megtudom, hogy hármasban kenencéznek éjjel, és odaállítok három tölcsér fagyival, az mindent megér.

Kerek minden. Éneklek a folyosón, léggitározok a beteghordó fiúkkal, voltam már pár embernek a kedvenc nővérkéje. A gyárban van, aki hiányol, és van, akit én is nagyon hiányolok, de egyre biztosabban tudom, hogy csak munkatársak nem vagyunk már, barátok legalább annyira, mint eddig. Tegnap szakadó esőben rágtam medvehagymaszárat, ma láttam egy negyed szivárványt.

Minimum kétnaponta közlöm a volt munkatársaimmal valamilyen formában, hogy egyrészt nagyon hiányoznak, másrészt baromi jól érzem magam az új helyen, ők meg őszintén örülnek annak, hogy legalább nekem jó.

Ki hitte volna, hogy a háromból a leggyávább lesz az, aki tényleg felmond... Négy év után otthagytam a gyárat, a legnehezebb döntés volt, amit valaha meg kellett hoznom. A történetből másik kettő (a Misik) végigcsinálták velem ezt a két hetet, megöleltek, amikor bementem sírni a kemence mögé, felvették a telefont, amikor itthon hiperventilláltam a pániktól, biztattak, hogy igenis legyen merszem, mert nekem még kell, hogy legyen. Ha valamiért megérte ott tölteni négy évet, az az, hogy ezt a két bajszos őrültet megismertem. Ők régóta nem a munkatársaim voltak, hanem a barátaim, és azok is maradnak. Nem volt könnyes búcsú, nem volt ég veled, csak megbeszéltük, melyik nap találkozunk a jövő héten. Szerdán megkezdem a kórházi pályafutásom, egyelőre segédápolóként.

Uraim! Örök hálám mindenért, nagyon szeretlek titeket!

Tudom, hogy jól döntök. Mindenki azt mondja, hogy jól döntök. De azért este hétkor felhívom a Misi bácsit, hogy most, hogy körülbelül huszadszor kérdezem, még mindig úgy gondolja-e, hogy jól döntök. Úgy gondolja. Tudom, hogy jól döntök.
(És azt is tudom, hogy ha mégsem, akkor lesz, aki megvigasztal és segít helyrehozni.)

Ülünk hárman a sarokban, és tervezgetjük a puccsot, hogy beadjuk mind a hárman a felmondásunk. Olyanokat mondunk, hogy nem leszek senkinek a lábtörlője, meg hogy ő még nem tudja, hogy én is tudok geci lenni, ha kell. Aztán hétfőn reggel ugyanúgy be fogunk menni dolgozni, mint eddig, ugyanúgy felvesszük a munkáskesztyűt, és csináljuk a dolgunk, mert nem vagyunk más, mint három kötelességtudó, jólelkű balek, akik nem képesek arra, hogy a saját érdekeiket nézzék.

Kétezer-tizenhat.
Eleinte minden adott volt ahhoz, hogy életem legszarabb éve legyen, biztos is voltam benne, hogy így lesz, aztán szerencsére a fejére állt minden.
Január elején meghalt a Papa. Rá öt napra úgy sírtam és úgy kapaszkodtam, ahogy soha azelőtt. Január végén azt éreztem, hogy nemsokára mindennek vége lesz, ami jó volt, rettegtem a változástól. Rájártam anyám nyugtatójára, és belopakodtam a férfiöltözőbe egy zöld borítékkal.
Elefántot hallgattam folyamatosan. Soha többet nem akarok Elefántot hallgatni.
Volt, hogy ültünk a napon, és tudtuk, mire gondol a másik, volt, hogy eltemették egy volt munkatársamat. Szenvedtem a szakdogával, mármint leginkább a gondolattól szenvedtem, hogy illene már csinálni valamit. Kurva sokat sírtam.
Aztán április végén egy fagyos péntek délelőtt a szerelemcsütörtök falnak döntött a nővérem nappalijában; azóta sem ereszt. Nővé lett a lány.
Bohemian Betyars. Extázis, tánc, aligalvás, maximum hangerő az autórádión, csillogó szem, éneklés. (Vodka, unikum.) Nem tudok semmit erről az együttesről, de azt tudom, hogy akkoriban folyamatosan ez a dal szólt a Petőfin és imádtam és sose voltam olyan boldog addig. Galagonya kettő-három! (Még az esőt is muszáj ideraknom.)
Elkezdtem vezetni, úgy igazából. Megtanultam igazat mondani, megtanultam hazudni. Ha valaha lettek volna elveim, azokat nagyon gyorsan kibasztam volna az ablakon, hogy ne legyenek útban. Elkészült végre az a szájbavert szakdoga, bár addigra már egyáltalán nem voltam motivált.
Palya Bea. Tavasz, fácánok, nyuszik, cinkék. Főleg cinkék.
Nyáron focimeccseket és forma-1-es futamokat néztem, énekeltem emberek arcába gátlások nélkül, megfejtettünk baromi sok keresztrejtvényt, megittunk elég sok sört és töményet. Így szimplán azt éreztem, hogy jó. Minden jó. Szabó Balázs.
Ősz lett, három pillanat alatt véget értek észrevétlenül a diákévek, vége lett a három és fél évnek Misi bácsi mellett. Azóta kisebb-nagyobb sikerrel próbálok felnőni minden szempontból.
Negyedik éve írom le, hogy imádom a munkatársaimat, és örök hálám. (Szia Misi bácsi, helló Misi!)
Ez az első év, hogy nem lájkolom facebookon az alig éltem túl ezt az évet, végre végre posztokat.
Kívánok mindenkinek legalább ilyen boldog új évet!

Szorongatom az alkoholmentes söröm, és azt kérdezgetem sírva, hogy Misibaszdmeg, milegyen. Állok egy széken, súrolom a gázcsövet, és üvöltöm a rádióval, hogy sokszor túlgondolom meg elrontom. Mászkálok a kertben, lelkesen és rettegve hadarok a telefonba.

Megállok Misi bácsi előtt hátratett kézzel, füligvigyorral, és elújságolom neki, hogy tegnap azt mondta az óvónéni a Viki, hogy ügyes vagyok. Elmosolyodik, megsimogatja a fejem. Látod, mondtam én mindig!

Ha elcseszek arra három órát, hogy szedjek neked egy szatyor csipkebogyót, akkor tudd, hogy szeretlek.
Ha elviselsz, amikor az obiban mindenre rámutatok, hogy ezmi?, és még válaszolsz is, akkor tudom, hogy szeretsz.

Volt a héten nagyon sok munka. Volt sok mosoly és beszélgetés. Volt iszogatás, volt öltözőben alvás, voltak pillanatok, amikor nem voltam benne biztos, hogy nem fogok elájulni. Volt gyomorgörcs, volt sírás is, remegés, kapaszkodás, tehetetlen üvöltés. Mi lesz velem, ha nem vigyázol rám? Félek, baszd meg! Volt vigasz és beletörődés. Volt (van és lesz) hála. A héten voltam utoljára Misi bácsi mellett diákként.

- Fel kéne mondani a picsába, aztán keresni valami jobbat.
- Engem meg simán itt hagynál... Kedves vagy.
- Igazából úgy gondoltam, hogy jönnél velem.

Amikor kora reggel rájössz, hogy előző délután megérte a saját munkád mellett még a másikéval is küszködni egy órát.

- Mi a leggyerekesebb tulajdonságom?
- Az "adjegypuszit".

Misi bácsi, én nagyon kedvellek, de akkora hülye vagy, hogy arra nincsenek szavak!
Megadom a tiszteletet, az a lényeg.

- Mit gondolsz rólam?
- Hogy teljesen hülye vagy.
Végül is én kértem meg Misi bácsit, hogy mindig mondjon nekem igazat.

Éjjel a gyár kajáldájában a mosogató fölé hajolva, teli szájjal beszélgetve megettük a nyár első dinnyéjét, amit a délutános hagyott ott nekünk. Kiscsalád.

Misi bácsi az egyetlen ember, akinek bele szabad pofáznia, sőt, nyúlnia dolgokba, ha vezetek, de amikor megálltunk, és ő rosszalló tekintettel nyúlt, hogy üresbe tegye a kocsit az ablaktörlő kapcsolójával, akkor elgondolkodtam, hogy tőle is megvonom ezt a jogot. Az sem sokat javított a helyzeten, hogy állítása szerint azt hitte, a targoncában ül.