Hogy milyen volt '17?
Januárban az addigi legnehezebb döntésemet hoztam meg: eljöttem a gyárból. Képes voltam az újat, az ismeretlent választani ahelyett, ahol ugyan szenvedtem, de biztos és ismert volt. (Ehhez mondjuk elég sok embernek kellett kitartóan rugdalnia, többek között az anyámnak meg a Misiknek...)
Lediplomáztam.
Február elsején az ónos esőben betipegtem mosolyogva a bőrgyógyászatra, hogy sziasztok, én vagyok az új segédnővérke. Féltem, de már tudtam, hogy ha rossz lesz, akkor egyszerűen továbbállok. Nos, nem lett rossz. Kiderült, hogy jól gondoltam én tizenegypár éves koromtól: nővérke akarok lenni!
Aztán így telt a tavasz és a nyár eleje. Szerettem dolgozni járni, szerettem a munkatársaimat. Valószínűleg sosem lesz már olyan munkatársam, akit úgy fogok szeretni, mint a gyárban, de nem is vágyom rá. A gyárban még mindig emlegetnek, akivel kell, tudunk egymásról.
Augusztusban átraktak az intenzívre, már ezt sem bánom.
Lassan ki merem jelenteni, hogy tudok vezetni, el merek indulni bárhová (mert a telefonom tud GPS-t, azért főleg), nem ijedek meg, ha csak egy parkolóhely van a legrosszabb helyen.
Volt persze sok apróság is tavaly, például alig sírtam, sokat nevettem, fogytam tíz kilót, kirándultam nyáron magas kilátókba meg szép erdőkbe, úgy szimplán szerettem létezni.
Ennek az évnek is voltak soundtrackjei, a Magashegyi viszonylag új lemeze év elején, tavasszal Margaret Island, a dadogdadogdadog nyáron egy nagyon esős autókázás miatt.
Jó év volt. Köszönet a közreműködőknek!

Van egy olyan dolog, hogy azt hiszem, felnövök lassan. Nem várom semminek a végét, nem félek semmi eljövőtől, nem dátumtól dátumig élek, nem utálom, hogy ősz lett.
Éjjel felhív Misi bácsi, hogy Misi balesetezett. Állunk a kórházi ágya mellett, poénkodik szerencsére, és már nem az az elbaszott, befordult kamasz kislány áll ott kettejük között, hanem egy büszkén elbaszott nő, aki valahol nekik is köszönheti, hogy ott tart, ahol.

Két hete az intenzíven dolgozom, szabadnapomon a bőrgyógyászat nővérszobájában ülök civilben. Csörög a telefon, reflexszerűen felveszem és válaszolok a kérdésekre. Ott van még a bögrém, nem is akarom elhozni, legyen mindig miből innom a kicsit nem finom teát.

Ezen a széken voltam először boldog, baszd meg!

Nyár van, negyven fok, a szellő se mozdul. Éjszakás voltam, délelőtt aludtam, alig egy órája keltem fel. Délután négy óra múlt huszonvalahány perccel. Vezetek. Nagy a forgalom, előzgetek, bár nem kell sietnem. Az ablakok lehúzva, vakít a nap, jön a képembe a menetszél, éneklek. Oda megyek, ahova jó menni. Boldog vagyok.

Kétezer-tizenhat.
Eleinte minden adott volt ahhoz, hogy életem legszarabb éve legyen, biztos is voltam benne, hogy így lesz, aztán szerencsére a fejére állt minden.
Január elején meghalt a Papa. Rá öt napra úgy sírtam és úgy kapaszkodtam, ahogy soha azelőtt. Január végén azt éreztem, hogy nemsokára mindennek vége lesz, ami jó volt, rettegtem a változástól. Rájártam anyám nyugtatójára, és belopakodtam a férfiöltözőbe egy zöld borítékkal.
Elefántot hallgattam folyamatosan. Soha többet nem akarok Elefántot hallgatni.
Volt, hogy ültünk a napon, és tudtuk, mire gondol a másik, volt, hogy eltemették egy volt munkatársamat. Szenvedtem a szakdogával, mármint leginkább a gondolattól szenvedtem, hogy illene már csinálni valamit. Kurva sokat sírtam.
Aztán április végén egy fagyos péntek délelőtt a szerelemcsütörtök falnak döntött a nővérem nappalijában; azóta sem ereszt. Nővé lett a lány.
Bohemian Betyars. Extázis, tánc, aligalvás, maximum hangerő az autórádión, csillogó szem, éneklés. (Vodka, unikum.) Nem tudok semmit erről az együttesről, de azt tudom, hogy akkoriban folyamatosan ez a dal szólt a Petőfin és imádtam és sose voltam olyan boldog addig. Galagonya kettő-három! (Még az esőt is muszáj ideraknom.)
Elkezdtem vezetni, úgy igazából. Megtanultam igazat mondani, megtanultam hazudni. Ha valaha lettek volna elveim, azokat nagyon gyorsan kibasztam volna az ablakon, hogy ne legyenek útban. Elkészült végre az a szájbavert szakdoga, bár addigra már egyáltalán nem voltam motivált.
Palya Bea. Tavasz, fácánok, nyuszik, cinkék. Főleg cinkék.
Nyáron focimeccseket és forma-1-es futamokat néztem, énekeltem emberek arcába gátlások nélkül, megfejtettünk baromi sok keresztrejtvényt, megittunk elég sok sört és töményet. Így szimplán azt éreztem, hogy jó. Minden jó. Szabó Balázs.
Ősz lett, három pillanat alatt véget értek észrevétlenül a diákévek, vége lett a három és fél évnek Misi bácsi mellett. Azóta kisebb-nagyobb sikerrel próbálok felnőni minden szempontból.
Negyedik éve írom le, hogy imádom a munkatársaimat, és örök hálám. (Szia Misi bácsi, helló Misi!)
Ez az első év, hogy nem lájkolom facebookon az alig éltem túl ezt az évet, végre végre posztokat.
Kívánok mindenkinek legalább ilyen boldog új évet!

Szerintem amíg élek, nem fogom elfelejteni azt az április végi, alig félórás autóutat, amit úgy vezettem végig, hogy ordítva énekeltem, sírtam és röhögtem egyszerre, és abban ugyan nem voltam biztos, hogy nem álmodom, de abban igen, hogy boldog vagyok. Kérleknézzélrámésúgymondd!

Három éve nyáron Ghymest hallgattam, dolgoztam és boldog voltam, bár sok okom nem volt rá. Hetek, hónapok alatt szerettem meg őszinte gyermeki rajongással úgy embereket, ahogy talán soha nem fogok már mást. Az a két sor, hogy de szép minden hajnalom istentelen utamon, leírta az életemet. De gyorsan megy az idő, bassza meg.

Ezt akkor hallgattam mindig a buszon, amikor még minden kibaszott reggel bementem iskolába éjszakás műszak után, és utáltam az egészet, és sokszor arra ébredtem, hogy az ablakhoz koccan a homlokom, de ha ez a szám következett, mindig mosolyogtam. Mert megértettem. Minden. Egyes. Szavát.

Hajnalban álltam a buszon és a rádióból megszólalt az a dal, amit tavaly nyáron minden egyes hajnalban hallgattam a buszon munkába menet. A falonamit emeleka teneveda vakolat. Édes nosztalgia, ami valahol mélyen kurvára fáj. Akarode? NEM!
Délelőtt mindenki megőrült, téglákat nyalogattunk, én folyamatosan visongva röhögtem, Misivel szívattuk egymást mint két nagycsoportos (mármint két igencsak perverz nagycsoportos, akiknek minden második mondatában szerepel valami utalás a szexre).
Délután amerikai autókat bámultunk Komáromban, ma is megyünk.

Elég sok dolgot megtanultam az elmúlt két és fél évben, de kettőt most kiemelnék: kötődni és nem kötődni mindenkihez. Az utóbbi valami védekező mechanizmus lehet, akkortájt alakult ki, amikor Gábor bá felmondott. Laci bá volt az első, aki elment azóta, hogy itt dolgozom; zokogva kapaszkodtam bele és jóval tovább sírtam utána, mint az normális lett volna. Janit valószínűleg ma láttam utoljára, és két puszival meg egy mindenjóttal váltunk el. (Tudjátok, ahogy a felnőttek szoktak. Mármint azok, akik nem olyan elcseszettek, mint én.) Nem tudom, a személyiségfejlődésem szempontjából jó-e ez az irány, de kevésbé fáj.

Olyan békét szeretnék a környezetembe és a fejembe egyaránt, mint ami akkor volt, amikor minden este ezt hallgattam. Sosem lesz már olyan, tudom.

Egyrészről baromi szórakoztató újranézni az X-men rajzfilmet, másrészről durva, hogy így, hogy nagyjából ismerem a komplexusaimat meg megértek pár metaforát, megértettem, miért imádtam tízévesen.

Az a másfél másodperc, amikor este a gyár kajáldájában újra megcsapott az érzés, hogy otthon vagyok. Misi bácsi leült az asztalhoz a kávéjával, én a cipőfűzőmet kötöttem, Ádám meg Chris kezet fogtak a csapnál, egy kék hátizsák volt a széken. Egy pillanatra olyan volt, mint tavalyelőtt nyáron.

Búcsúkoncert volt tegnap, ég veled, Rubber Puppet. 

Körülbelül nyolc éve hallottam utoljára ezt a dalt. Annyira bájos, hogy az nem igaz. Belebonyolódom a szavakba.

Erről a dalról soha nem fog más eszembe jutni, mint a múlt karácsony. A mézeskalács, az elbaszott hógömb, a narancssárga kapucnis pulóver, a nővérem lakása, a szalvétafecnik technokolban ázva, meg az a három fülbe súgott szó.

Eszembe jutott az a nyári hajnal, amikor a gyárban a kivételes néma csöndbe beleénekeltem a csarnok közepén, hogy nem számít többé már a súly, a közel vagy a távol, szép fészket raktál itt belül álomtéglákból. Véletlen volt, szabad és őszinte.

Igazából nem tudom, miért jutott ma eszembe ez a dal, és miért énekeltem négy órán át. Mennyi szám van még elrejtve az agyamban, ami a tavalyelőtti nyárra emlékeztet, te jó ég. Milyen szar volt az a nyár, és milyen boldog voltam azon a nyáron. Szinte minden más lett, mint akkor volt, szerencsére csak szinte minden. És hagyod, mer' ragyog.

Utálom, hogy a testpermeteimnek olyan illata van, mint a 2013-as nyárnak.