Az Éva az csak vigyorog...

Megkérem, hogy mesélje el, amikor kalandosan jutottak fel az apátságba. Azt mondja, nem meséli el, mert már kívülről tudom az egész sztorit. Aztán elmeséli.

Rosszkor kapcsolom ki a gépet. Ő vigyorogva beszól, hogy mindig mindent elcseszek. Mondom, hogy tudom, elsírom magam és bocsánatot kérek a létezésemért (és komolyan is gondolom). Az a lényeg, hogy az önértékelésem hibátlan.

- Hát van magának szíve?!
- Nincs.
- Na! Hogy ne volna...!

Misi bácsi állt velem szemben, a fülében volt a fülhallgatóm, hallgatta a dalt, amit már régóta meg akartam neki mutatni. Nagyon mosolyogtunk.

Egy kopott közhely lettem, baszd meg.

Viki meg Misi között az a különbség, hogy ha meglátják leírva a faszív szót, akkor az egyik az sz betű elé rakja a fejben a kötőjelet, a másik pedig mögé.

IMA

az a sírás várjon. Várnia kell.
Sokáig, akármeddig, nem tudom.
Az isten verje meg lépteid
nyomát. Lábaidra,
lábaidra vigyázzon.

(Fodor Ákos)

234
Fejből tudom a bőröd.

Este Misi bácsival olyan felkészültséggel és izgalommal loptunk ki a gyárból egy senkinek nem kellő, semmire nem használt bödönt, mintha kokaint csempésznénk fel egy repülőre (két becsületes balfasz). Hazafele megkérdezte, hogy cseszegethet-e, aztán öt kilométeren át fogta a kezem a kormányon. Felhangosította a rádiót a 16 tonna fekete szénnél, és nagyon átéreztük a dalt így szombat éjjel, munkából hazafele tartva (a vállalat nem engedi a lelkemet!). Most letörlöm a szemüvegemről a homloka nyomát.

Térdeltünk a betonon, téglát pucoltunk, négykézláb mászkálva pakoltunk öt raklapra felváltva összevissza. Ráültem a sarkamra, néztem őket fél percig, és kitört belőlem egy mondatban az az érzés, ami lassan három éve a legerősebb. Ki hinné, hogy a legőszintébb vallomások úgy kezdődnek, hogy ha ti nem lennétek, bazmeg...

Nem tudok belőle kiemelni egy sort vagy akár versszakot. Csak így egészben ez a dal.

- Szar az élet.
- Szar?
- Kicsit.
- Miért?
- Miért, nem az?
- De.
Misi bácsi mindig segít derűsebben szemlélni a világot. Vagy nem.

Írnék én annyi mindenről, mégsem írok, mert minden fölött ott lebeg, hogy nem múlik el, mégis véget ér.

Az a szeretet, amikor mogyorós csokit akarsz enni, de mégis inkább kókuszosat veszel az automatából, mert neki az a kedvence.

Hogy én figyelem a nyomótömb pozícióját a nagygépen, nehogy összetörjön, mert ő nem látja szemüveg nélkül. Hogy átvihetem vele a mintát, akkor is, ha bőven elbírná egyedül, csak hogy mehessek vele nézelődni. Hogy kapok kávét. Hogy belebeszél, hova parkoljak, és mégsem akarom megütni. Hogy összenézünk, és tudjuk, mire gondol a másik. Hogy már rég megszokta, hogy sokszor nem azért állok oda mellé, mert mondandóm van, hanem azért, hogy ott legyek mellette. Hogy iszonyat sok mindenre megtanított. Ezeken kívül még több százezer dologért vagyok hálás Misi bácsinak.

Ketten ülnek a motoron, megszólal az első.
- Zörög a sárhányó.
- Tessék?
- Zörög a sárhányó.
- Nem hallom.
- Zörög a sárhányó.
- Nem hallom, mert zörög a sárhányó!

Egyáltalán nem indokolt reggel nyolc óta ezen röhögnöm, ugye?

Mostanában több körülöttem a taknyos zsebkendő, mint a legdurvább megfázásaim idején. Fasz kivan velem.

Kéne nekem egy óra kettesben a Misivel, mert szerintem az épp aktuális érzelmi válságomról vele tudnék úgy beszélni, hogy attól jobban legyek.

Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

(Závada Péter)