A vigyázzmagadrát pedig úgy ejti, hogy aztán normálisan vezetni ebben a geci hóban.

Szerintem amíg élek, nem fogom elfelejteni azt az április végi, alig félórás autóutat, amit úgy vezettem végig, hogy ordítva énekeltem, sírtam és röhögtem egyszerre, és abban ugyan nem voltam biztos, hogy nem álmodom, de abban igen, hogy boldog vagyok. Kérleknézzélrámésúgymondd!

Misi bácsi az egyetlen ember, akinek bele szabad pofáznia, sőt, nyúlnia dolgokba, ha vezetek, de amikor megálltunk, és ő rosszalló tekintettel nyúlt, hogy üresbe tegye a kocsit az ablaktörlő kapcsolójával, akkor elgondolkodtam, hogy tőle is megvonom ezt a jogot. Az sem sokat javított a helyzeten, hogy állítása szerint azt hitte, a targoncában ül.

Rajtam kívül még hárman ültek az autóban, a háromból egy volt olyan, akinek nem idegesít vezetés közben a puszta jelenléte is. Parkolni próbáltam, elbasztam, a hátsó ülésen viccelődtek, javítani akartam, sokkal rosszabb lett. Odapillantottam az anyósülésre, és annyit mondtam, hogy most átülsz és berakod, jó?, ő bólintott, helyet cseréltünk és leparkolt. Például az ilyenek miatt imádom Misi bácsit.

A szülinapomon kaptam sok puszit, csokit, cukiságokat, Kátya-kutyás tortát, széket, sprickát, Juli írt nekem egy dalt (!!!), ráadásul egy baromi cuki motoros fiú megtanított tankolni.

Este Misi bácsival olyan felkészültséggel és izgalommal loptunk ki a gyárból egy senkinek nem kellő, semmire nem használt bödönt, mintha kokaint csempésznénk fel egy repülőre (két becsületes balfasz). Hazafele megkérdezte, hogy cseszegethet-e, aztán öt kilométeren át fogta a kezem a kormányon. Felhangosította a rádiót a 16 tonna fekete szénnél, és nagyon átéreztük a dalt így szombat éjjel, munkából hazafele tartva (a vállalat nem engedi a lelkemet!). Most letörlöm a szemüvegemről a homloka nyomát.

- Mi a kurvaistenezés oka? - kérdezi Misi bácsi mintegy köszönésképp a hátam mögül.
- Széthúzták ezen a szaron a levegőt, rádugták a pisztolyt, aztán így hagyták, én meg rakhatom össze, de kurva nehéz beledugni, mert dzsuvás az egész, csúszik minden az olajtól, mert egy éve szivárog megtörtem apám kocsiját. A tükröt. Letörtem a tükröt a kocsiról. - válaszolom kifogástalan higgadtsággal.
Aztán a délután folyamán terápiás célzattal olyanokat mesél, hogy ő is lekúrta IFÁ-val az ereszt, egyszer nekitolatott a diófának, a Gyöngyike meg teljes gázzal törte le a tükröt az oszlopnál, hogy lássam, más is balfasz.

Misi bácsi az első ember, akit nem arra kértem, hogy ne pofázzon bele, hogyan vezetek, hanem épp az ellenkezőjére.

Monoton vigyorgás este tíz óta. A szokásos semmi. Csak elcseszett alapanyag, ami még el is fogy, vödörcipelés, dobozragasztás, közben sírva röhögés magunkon, de főleg egymáson. Hogy Misi bácsi megbízik bennem és tényleg segítség vagyok neki, hogy egy összenézésből tudjuk, mit akar a másik. Egy elfelezett alma, néma röhögés a kannibálok fura diákjain. Reggel párás ablak a kocsiban, aztán napfelkelte a hátunk mögött, negyvenes táblák, "városnézés". A farakás Zsoltiék előtt, a Zsófi néni háza, az almafa, amin termett, amit elfeleztünk. Hogy az dicsért meg, akinek a szava körülbelül a legfontosabb.

Leírhatatlan az az érzés, amikor a kétnapos jogsiddal beülsz az otthonodtól harmincöt kilométerre az autóba, sötétedik, szakad az eső, és rájössz, hogy kurvára nem működik az indexed. De szerencsére Julival voltam, aki mellett egyrészt biztonságban érzem magam, másrészt tudja a hazafele vezető utat (ja, én nem, miért kéne azt nekem tudni?), harmadrészt humorral tud ahhoz viszonyulni, hogy szopat minket az univerzum és ordítva énekli velem együtt, hogy lebukikfejemésúgyzokogok.

Annyira szeretem az ilyen péntekeket, amikor minden jó. Ma nem volt egy főnökünk se a közelben, volt viszont Misi bácsi meg Miranda, elfogyott az alapanyag, érdemi munka helyett inkább takarítgattunk (amiben háromszor annyira el lehet fáradni amúgy), kétszer szét kellet szedni a gépeimet, de Misi bácsi csak intett, hogy vegyem ki a kocsijából a szerszámokat és oldjam meg (a többi lakatosra nem merné rábízni, de belőlem kinézi, hogy meg tudom csinálni - imádom ezért (is)).
Aztán amikor öltöztem, hívott anyu, hogy menjek haza, mert el kéne mennem bevásárolni. Kocsival. Ja, megjött a jogsi.

Kézfogások, mosolyok, sms-ek, telefonhívások, üzenetek, pacsik, ölelések, még egy telefonhívás. Sikerült a forgalmi vizsgám.

Elmondom, mit csináltam az elmúlt 48 órában. Cipőt vettem, színházban voltam, köves domboldalakon sétáltam, írtam egy egyes zh-t, fűben fekve napoztam, leégtem, vettem zoknit, szakesten voltam, kényszeredetten mosolyogtam, berúgtam, dolgoztam. 

Elmondom, mit fogok csinálni az elkövetkező 48 órában. Vezetni fogok (kétszer), koncertre fogok menni (kétszer), be fogok rúgni, dolgozni fogok.

Arról még nem is írtam, hogy elkezdtem vezetni, tegnap volt a negyedik óra, és egyre kevésbé vagyok balfasz. Az vagyok, nem kell meglepődni, csak már nem annyira. Jó lenne írni, hogy élvezem, és milyen felszabadító, és fantasztikus, de nem. Egyelőre ez semmi más, csak frusztráló, de bízom benne, hogy ez változni fog.

Annyira jó, amikor kijövök ATI épületéből és húsz percen keresztül telefonálok, sms-t és facebook üzeneteket írok vigyorogva. Megvan a KRESZ-vizsga.

Megvan a közúti elsősegélyvizsga, haladunk a jogsi felé. Kurva lassan, de haladunk.

Péntek este Vad Fruttik koncerten tomboltunk. Volt némi alkohol, baromi nagy hőség és hihetetlen extázis. Nagyon-nagyon jó volt. Azóta itt a Jázi, én időnként eltűnök KRESZ-tanfolyamra, minden tökéletes.

Pénteken volt egy szokásosan mosolygós munkanap, este egy szokásosan nagyon jó Presser koncert, hétvégén pedig eü. tanfolyam volt, amivel elkezdődött a jogsiért folyó küzdelmem.