Nagyon úgy néz ki, hogy a héten lett egy diplomám.

Holnapra meg kéne írni öt oldalt, és megtanulni hetet? Mit is csináljak, lássuk csak... Megvan! El fogom olvasni az összes novellát, amit tizenöt évesen írtam! Éva, Éva, te vadbarom.

A frissen elkészült szakdolgozatomat bevittem a gyárba, hogy mindenkinek az arcába tudjam tolni. Hogy ne legyen koszos, rádobtam a papírhulladékos láda tetejére. Elemezzem-e ezt a szimbólumot.

Ma újra iskolában voltunk. Nyolctól ötig. Egy apró gyíkocska szembeszaladt velünk a folyosón délelőtt. Más értelmes dolog nem történt.

Szeptember elseje, a konyhapultnál szendvicset csomagolok ebédre. Eszembe jut, hogy ez pont olyan, mint amikor középiskolás voltam. Az is eszembe jut, hogy a faszomat az egész iskolába/gyakorlatra járásba már.

Telefonon néztem délelőtt a facebookot, láttam, hogy írt Juli. Az üzenet elejéből annyit láttam, hogy "Ezt így amúgy komolyan gondolta bárki,...". Tudtam, hogy a suliról lesz szó.

Onnan tudom, hogy az univerzum nem igazságosan működik, hogy a tegnap leírtak ellenére mindketten ötöst kaptunk.

Órán majd írunk verset a poszttraumás stressz szindrómáról?

Azért szeretem ezt a tanárnőt, mert miután kihúztam egy tételt, és semmi konkrétat nem tudtam róla mondani, majd húzhattam még egy tételt, amiről semmit nem tudtam mondani, ő nem azt kérdezte, hogy hogy volt pofám így idejönni, hanem hogy nincs-e baj, jól vagyok-e.

Elmondom, mit csináltam az elmúlt 48 órában. Cipőt vettem, színházban voltam, köves domboldalakon sétáltam, írtam egy egyes zh-t, fűben fekve napoztam, leégtem, vettem zoknit, szakesten voltam, kényszeredetten mosolyogtam, berúgtam, dolgoztam. 

Elmondom, mit fogok csinálni az elkövetkező 48 órában. Vezetni fogok (kétszer), koncertre fogok menni (kétszer), be fogok rúgni, dolgozni fogok.

Órákon át szötymörögtem, mégis csak három diát sikerült összehoznom a holnapi kiselőadásomból. Aztán elegem lett, és kihúztam a modemet. Tádáám, egy óra telt el, és kész vagyok.
Amúgy ijesztően a nyakunkon vannak a zh-k meg a vizsgaidőszak, ennél csak az ijesztőbb, amilyen mértékben leszarjuk az egészet.

Hogy lógnak meg az első óra után a normális emberek? Megfogják a cuccukat és elsétálnak.
Hogy lógunk meg az első óra után mi Julival? Elindulunk ki a boltba. Közben eszünkbe jut, hogy úgy vagyunk öltözve, mint a csövesek, tehát a szünetbeli ünnepélyre nem kéne visszaérnünk. A boltban a péksütis polcig megbeszéljük, hogy kiülünk a parkba kajálni, aztán visszamegyünk. A péksütis polcnál eszembe jut, hogy nagyon nem akarok bemenni a második órára. Megegyezünk, hogy hazamegyünk, de közben rájövünk, hogy a táskáink a teremben vannak, ami megközelíthetetlen, mert át kéne vágnunk az ünneplő tömegen egyszer befele, egyszer kifele, meg különben is, a tanár megharagudna. Rendben, akkor kajálunk és visszamegyünk. Felötlik bennünk az is, hogy elütjük az időt az óra végéig, aztán bemegyünk a dolgainkért, de úgy döntünk, furán nézne ki, hogy mindenünk ott van az órán (szétszórva a padon, természetesen), csak mi nem. A parkban gyártunk még hat forgatókönyvet, de mindnek az a vége, hogy bemegyünk a második órára. Visszamegyünk a suliba, pontosabban a suli udvarába, ahol hirtelen ötlettől vezérelve bezörgünk az ablakon, és a csoporttársainkat megkérjük, hogy adják ki a cuccunkat, közben félünk, hogy a velünk szemben lévő ajtón belép a tanár. Az összeszórt holminkkal futunk, majd leugrunk másfél méterről egy biciklivel a kezünkben, hogy a hátsó úton tudjunk kimenni. Annyira életrevalók vagyunk, hogy arra nincsenek szavak.

Két szocmunka hallgató leány vizsgára várakozva népdalok éneklésével és tánccal üti el az időt. Hej, Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér - dalolják. Várj, - kiált föl az egyik - a szegény helyett nem depriváltat kéne mondani?

Nálam nagyobb mázlistát nem hordott még a hátán a Föld. Négyes. Négyes. Négyes.

Két óra múlva nagy valószínűséggel túl leszek az eddigi legnagyobb vizsgakudarcomon.

Boldog új évet mindenkinek!
Ilyenkor szoktam összefoglalót írni, hosszú lesz, előre szólok. 2013 egyszerre volt a legszarabb és a legjobb évem. Ha a lényeget kell kiemelnem, akkor annyi történt, hogy valamennyire felnőtt lettem és szereztem új barátokat.
Januárban túléltem életem első vizsgaidőszakát, és meglepően jól sikerült. Ezzel párhuzamosan megkaptam másfél hónapra egy üres lakást egy kutyával, hogy vigyázzak rájuk. Februárban elérkezett a régóta várt LGT koncert, ahol mondjuk egyáltalán nem voltam felnőtt, sokkal inkább vinnyogó kamaszlány. Márciusban elkezdtem normálisan dolgozni, van egy hely, amire mondhatom, hogy a munkahelyem, és amit néha a béke szigeteként emlegettem, de erről majd később. Áprilisban egyre jobban hasonlítottam arra, aki mindig lenni szerettem volna, azt hiszem, most többé-kevésbé az vagyok. Májusban Jázi elhúzott Angliába. Júniusban történtek dolgok, amik miatt nehéz volt mosolyogni. Júliusban két hetet Passauban voltunk, ahol ugyan intenzíven rettegtünk pár napot, de aztán okosan, ügyesen megoldottunk mindent. (Most eszembe jutott, hogy beadandót erről még mindig nem írtam, bassza meg.) Augusztusban ismét LGT koncert következett. Szeptembertől iskola. Ez a félév az érdeklődés és tanulás szempontjából mélypont volt, nem láttam értelmét bármit is csinálni. Arra viszont kellett, hogy a fősulis pajtikból barátok legyenek, meg arra is, hogy megtudjam, mennyit bírok minimális alvással. Minden esetre az iskola kicsit zárójelbe került.
És akkor az év legnagyobb változása: a gyár. Nem véletlenül akarom a lehető legtöbb időt ott tölteni úgy május óta, hanem azért, mert van Rami meg Adri, volt Laci bá, és van Misi bácsi (aki nyáron rám nézett, és tudta, hogy baj van; aki amikor sírtam, akkor mindig nagyon gyorsan "véletlen" talált valami bütykölni valót a gépemen, hogy egyrészt mellettem legyen, másrészt arra figyeljek, harmadrészt megkérhessen, hogy segítsek akármit, és hasznosnak érezzem magam; aki hat órákat állt mellettem, hogy meséljen nekem; aki mellett én is hat órákat állok, hogy meséljen nekem; aki megbízott bennem és akinek köszönhetem, hogy a főnököm is megbízik bennem).
A szilvesztert Jázmin nagyon találóan összefoglalta, így én nem írom le újra: miteszel-idénmégegyünkvirslit-teáááát-koccintsunk-csináljálfonatot-majdszólok-develedmivan-kreppeldbeahajam-menőovis-fogdbeapofád-aludjálmár-keljélmárfel-kvaébresztő-miezabüdösmüanyag-induljunk-csináljunkképet-demértmindengombán-bujtor-avíznélhidegvan-alternatívpetárda-vegyélmég-majdpéntek.

Eddig ha nagyon nem volt kedvem tanulni, akkor legalább volt annyira bűntudatom, hogy valami konstruktívat csináljak helyette (takarítás például). Ma nem. Ma környezetszociológiázás helyett sütöttem három tepsi mézeskalácsot. Valaki verjen pofán.

Tegnap reggel az volt a kellemes meglepetés, hogy az Öreg nem vergődött, amiért egyedül voltam diák, nem hisztizett, hogy miért nem mentek a gépek, nem szólt be, hogy Misi bácsi miért csak annyit köszörült, és még széles mosollyal, megjött a Mikulás! felkiáltással csokit is adott mindenkinek. (Nagyon bájos, amikor az ötvennyolc éves, bajszos Öreg reggel fél hatkor odamegy egy csokival a kezében az ötvenhat éves bajszos Misi bácsihoz, és azt mondja, hogy szia Misi, megjött a Mikulás!)
A tegnapi nap legfőbb örömforrása az, hogy vége a szorgalmi időszaknak. Vége a szorgalmi időszaknak! Mint a messiást, úgy vártam ezt a napot. Vége a szorgalmi időszaknak!
Este egész meghatódtam, mert Adrika meg Misi bácsi úgy örült a kis gyurma biszbaszoknak, amiket csináltam nekik, mint két kölyök.
Most reggelre pedig kaptunk pár centi havat, ami elég nagy meglepetés volt nekünk, és sajnos a közútkezelőknek is. Bár rohadtul nem akartam havat, azért csak kitört belőlem a hatéves, és ugráltam a gyárudvaron, hogy Misi bácsiiii, esik a hóó, ezúton is köszönöm neki, hogy életben hagyott, láttam az arcán, hogy ehhez nagy önuralomra van szüksége. A buszközlekedés kaotikus volt, izzott az URH, ("-Attila, te vagy mögöttem? -Én. - Neki fogok menni az oszlopnak? - Gyere csak, Pityu, messze van még!"), és fogalmam sincs, hogy a munkatársaim hazaérnek-e mondjuk déli 12 óránál előbb.
És ma este Alvin meg Supernem koncert.

Tegnap éjjel az első szünet harmadik percében Misi bácsi felsóhajtott, hogy elment a munkakedve. Ő este hatra jött, én reggel tízig maradtam. Szenvedtünk még kicsit, aztán amikor a furahajú gyerek visszament dolgozni, mi összenéztünk, és mondtuk, hogy mindjárt. De nem, mert elkezdtünk beszélgetni meg világotmegváltani, meg amúgy is jól álltam (mondjuk ő nem, ő leszarta), meg olyan régen tudtunk már beszélni normálisan. A húsz perces szünetből lett ötve sok perces, utána kapkodtunk egy kicsit, és nagyon hamar ismét ott álltam Misi bácsi előtt hátratett kézzel mosolyogva, hogy szüneet. A második szünetben a környezetszociológia jegyzetet vágtam néha az asztalhoz, közben Misi bácsi azt rajzolta a naptáramba, milyen érdekes alakú izét is gyártottak itt régen. A harmadikban munkalapot írtunk, próbáltuk kisakkozni, ő mire mennyi időt írjon, meg valamin nagyon röhögtem, de azt már nem tudom, min. Reggel az Öreg mosolygott, ó, Éva, maga ugye marad, de jó, azt még láttam, hogy Misi bácsi kárörvendően intett az ajtóból, aztán hajrá.
Délelőtt megvettem a vallásszociológus úr könyvét, átaludtam a bibliás óra negyedét, aminek kifejezetten örültem, meg a pszichiátria felét, aminek annyira nem, mert nagyon bírom azt a tanárt. Hazaértem és bevonszoltam magam az ágyba, most meg jóreggelt módban vagyok. Környezetszociológiát kéne tanulni. Nagyon kéne környezetszociológiát tanulni.