Ma akkor vigyorogtam igazán először, amikor kora hajnalban egyik-egyik kezünkben kávéval öleltük egymást Misi bácsival, és próbáltuk nem leönteni a másikat. Azóta nagyjából folyamatosan vigyorgok. Jó, ha szeretnek.

Reggel a főnököm meglocsolt és kért érte puszit, az ISO-ellenőrzés pedig szerintem az ördögtől való és rohadjon meg.

A legjobb nyugtató: meló után fél órát ülni a kemencénél az asztal közepén, fél órát pakolni a koptatónál, közben alig beszélni, csak összenézni.

A délutáni álmom főszereplői lerobbanó autók, elbaszott vallomások, nagy érzelmek meg folyamatos röhögés voltak.

Arról még nem is írtam, hogy elkezdtem vezetni, tegnap volt a negyedik óra, és egyre kevésbé vagyok balfasz. Az vagyok, nem kell meglepődni, csak már nem annyira. Jó lenne írni, hogy élvezem, és milyen felszabadító, és fantasztikus, de nem. Egyelőre ez semmi más, csak frusztráló, de bízom benne, hogy ez változni fog.

- Szépjóreggelt!
- Szia. Helyzet?
- Idiótákkal vagyok körülvéve.
- Igen?
- Mé', nem?
- (körbetekint) Hát mondjuk de.

Az idegbaj, amikor este azzal töltök egy órát, hogy a délutánosok okozta káoszt szüntetem meg illetve a mi lakatosunk töketlensége miatt futkosok. A büszkeség, amikor reggel mindezt elmesélem Misi bácsinak.

A tegnapi nap nem alvós, állatokat ápolós idegbeteg káoszát méltóan lezártuk hajnali fél egykor a kávégép mellett.

Onnan lehet tudni, hogy valaki szeret, hogy hajnali fél háromkor, amikor már négy órája küzd egy nyomorult géppel, és semmi se jó, nem fér be a helyére semmi, fűrészelgetni kell minden egyes csavart, nem jó a menet, intenzíven kurvaéletezik fél órája és te odamész hozzá, hogy vészesen közelít feléd egy bitang nagy pók, és legyen szíves csinálni vele valamit, akkor nem küld el az anyádba, hanem nekiáll pókot deportálni.

Csaba bácsi néha nehezen ért meg dolgokat, a munkalapokkal például eléggé hadilábon áll. Az egyik leányét rossz helyen írta alá, így én arra mentem be, hogy a gép állt negyven percet, az állás oka pedig: G. Csaba.

A legaranyosabb dolog, amit szekrénypakolás közben találtam egy nagyjából tizennégy éves emlékkönyvecskében.

Nem az a nagy dolog, amikor hárman ültök egy asztalnál, de csak ti ketten tudjátok, miről beszéltek. Az a valami, amikor csak ti ketten tudjátok, miről hallgattok.

Annyira jó, amikor kijövök ATI épületéből és húsz percen keresztül telefonálok, sms-t és facebook üzeneteket írok vigyorogva. Megvan a KRESZ-vizsga.

Egész komolyan elkezdtem belegondolni, mi lehet annak a hátterében, hogy a gyárban mindenki Márkát iszik. Aztán Misi bácsi elárulta, hogy csak az van az automatában.

Hogy lógnak meg az első óra után a normális emberek? Megfogják a cuccukat és elsétálnak.
Hogy lógunk meg az első óra után mi Julival? Elindulunk ki a boltba. Közben eszünkbe jut, hogy úgy vagyunk öltözve, mint a csövesek, tehát a szünetbeli ünnepélyre nem kéne visszaérnünk. A boltban a péksütis polcig megbeszéljük, hogy kiülünk a parkba kajálni, aztán visszamegyünk. A péksütis polcnál eszembe jut, hogy nagyon nem akarok bemenni a második órára. Megegyezünk, hogy hazamegyünk, de közben rájövünk, hogy a táskáink a teremben vannak, ami megközelíthetetlen, mert át kéne vágnunk az ünneplő tömegen egyszer befele, egyszer kifele, meg különben is, a tanár megharagudna. Rendben, akkor kajálunk és visszamegyünk. Felötlik bennünk az is, hogy elütjük az időt az óra végéig, aztán bemegyünk a dolgainkért, de úgy döntünk, furán nézne ki, hogy mindenünk ott van az órán (szétszórva a padon, természetesen), csak mi nem. A parkban gyártunk még hat forgatókönyvet, de mindnek az a vége, hogy bemegyünk a második órára. Visszamegyünk a suliba, pontosabban a suli udvarába, ahol hirtelen ötlettől vezérelve bezörgünk az ablakon, és a csoporttársainkat megkérjük, hogy adják ki a cuccunkat, közben félünk, hogy a velünk szemben lévő ajtón belép a tanár. Az összeszórt holminkkal futunk, majd leugrunk másfél méterről egy biciklivel a kezünkben, hogy a hátsó úton tudjunk kimenni. Annyira életrevalók vagyunk, hogy arra nincsenek szavak.

Délelőtt elbúcsúztattuk a pont húszéves Jázit. Délután a főnököm kedvesen viccelődött azon, hogy lassan már be is költözhetek a gyárba, a nagyfőnöktől meg kaptunk csokit nőnapra. Este Misi bácsi kedves mosollyal nyugtázta azt a levelet, amit a nagygép elé raktam és amiben kifejtettem, hogy a balfaszságomból kifolyólag lesz egy kis plusz munkája. Itthon virág várt, vacsora meg villanykörték.

Éjjel Misi bácsival kettesben bohóckodtuk végig a nyolc órát. Őszintén rácsodálkozott a KRESZ-könyvem néhány fejezetére (az az ember, aki hat éve még sofőrködött - biztató, nem?), nők hajszínein vitatkoztunk kiabálva, az ebédlő melletti helyiségből hallgattuk a szlovén kemenceszerelő bácsi karattyolását és időnként egész párbeszédeket folytattunk vele, nosztalgiáztunk tavalyi képeken, szóval nem volt rossz.

Megvan a közúti elsősegélyvizsga, haladunk a jogsi felé. Kurva lassan, de haladunk.

Majd néha emlékeztessen valaki arra a másfél hónappal ezelőtti mondatomra, hogy én soha többet senkit nem fogok megkedvelni ebben a kibaszott gyárban, mert hajlamos vagyok elfelejteni.

Újbácsi 2 (innnentől hívjuk Csaba bácsinak) belopta magát a szívembe. Black Sabbathot hallgattunk, beszélgettünk sokat a zenéről és elég mélyen elfilozofált arról, hogy meg kell élni a jelent, nem a múlton-jövőn kattogni. Azt hiszem, jóban leszünk.