Vodkát kellett volna vennem meg Xanaxot.

Egy rövid párbeszéddel szemléltetném a mai hangulatot.
- Merre mész? Haza?
- Lófaszt. Vezetek, bemegyek a kórházba, aztán veszek sört. 

484
Mielőtt elkezdtem csapkodni meg dobálózni,
gondosan eltettem a képed a polcról.

Addig jó, amíg csak egyikünk van maga alatt, magán kívül, félálomban, letargiában, idegbaj közepén vagy csak épp a harmadik délelőttös hónap végi fáradtság tetőpontján, mert akkor a másik addig fog bohóckodni, vigyorogni, vigasztalni, amíg az egyik jól nem lesz. Akkor kezdődnek a problémák, amikor mind a ketten bal lábbal kelünk.

Ültem törökülésben a csarnok közepén egy raklapon, nagyon apró dolgokat válogattam, sütött a nap, körbenéztem, és az dübörgött bennem, hogy rohadt szerencsés vagyok, mert ott vagyok, ahol a legjobban szerettem lenni az elmúlt lassan másfél évben, és most itt a nyár, holnap megcsinálom az utolsó pótpótpótvizsgát, és balatonozni fogunk Juliékkal, egy hónap múlva jön haza Jázi, és nem érdekel semmi. És tényleg nem. Nem érdekel, meglesz-e a vizsga. Nem érdekel, mi lesz ősszel. Az se érdekel igazából, mi lesz nyáron. Csak idén nyáron is legyen egy hely, ahol minden jó, csak szeressenek és szerethessek úgy, mint tavaly.

Jól indul a reggel. A kiöntő mellé sikerült főznöm a kávét, az előbb pedig öt percem ment el arra, hogy a klaviatúrából kiszedjem egy paradicsomszelet cafatjait.

A pillanat, amikor egy elcseszett csavarkilazítás és az abból eredő kurva gyors szigszalagos sebkötözés után nem tudjuk eldönteni, hogy kinek a vére folyik kinek a kezén.

Az emberi elme csodás dolog és sok mindenre képes, úgyhogy most elkezdem meggyőzni a lábujjam, hogy ez, amit érzek, ez nem egy törés tünete, és holnapra már érezni se fogom. (Fordítok: belerúgtam a ruháskosárba, és úgy fáj a lábujjam, mint talán még semmi soha.)

13 óra 10 perc, a gyárban mindenki egy kézzel dolgozik. Valaki raklapot húz, valaki gépet szed, valaki tokot pakol, valaki dobozt hajtogat, valaki köszörül. Mindez néha két kézzel is sok, mégis mindenki vigyorog. Kaptunk a nagyfőnöktől jégkrémet.

Azért szeretem ezt a tanárnőt, mert miután kihúztam egy tételt, és semmi konkrétat nem tudtam róla mondani, majd húzhattam még egy tételt, amiről semmit nem tudtam mondani, ő nem azt kérdezte, hogy hogy volt pofám így idejönni, hanem hogy nincs-e baj, jól vagyok-e.

Már a kezemben volt a telefon, hogy felhívjam Julit, és leadassam vele a holnapi vizsgámat, amit ha holnap nem csinálok meg, akkor már nem is tudok ebben a félévben, de gondoltam, adok még egy esélyt a józan észnek. Mondtam Misi bácsinak, hogy beszéljen le róla. És bazmeg lebeszélt, pedig ez nem szokott senkinek sikerülni.

235
Nem vers,
csak tanítom beszélni a
szorongásaimat.

168
[két tucat érzelmes közhely helye]

(Olvassatok Simon Marcit.)

Tél van, délután öt óta korom sötét minden, a héten aludtam összesen vagy tizenkét órát, pedig már péntek van, vörös a szemem, remegek, úgy fázom, megyek éjszakázni, ez üvölt a fülembe, és azt érzem, hogy jó így. Mert minden szívben ott lappang a tamtam. 

Amikor azt hiszem, hogy most végre normálisan fogok szüneteket tartani, mert nincs itt Misi bácsi, hogy elpofázzam vele az időt, akkor Misivel fogom elpofázni az időt.

A jóbarát arról ismerszik meg, hogy amíg te vizsgázol, ő átmegy a boltba, hogy hozzon neked betétet.

Tegnap este fél tizenegykor majszoltuk a csokit, amit a nagyfőnök hozott nekünk Németországból, és arra gondoltam, hogy azért mégis csak kurva jó nekünk.
Ma reggel köszönés nélkül, hulla fáradtan Misi bácsi vállára borultam, ő annyit kérdezett együttérzően, hogy ennyire?, mire én mondtam, hogy ennyire nem, de azért eléggé!, és arra gondoltam, hogy azért mégis csak kurva jó nekem.

Majdnem belekönnyeztem egy mondatba, amin egyáltalán semmi sírnivaló nem volt. Jön a nyár, de nem a jobbik fajta.

Az új személyimen olyan vagyok, mint a valóságban: álmosan mosolygok, egy hajtincsem pedig égnek áll.

469
Azt várják, hogy beszéljek róla;
elkezdem a bőrt tépdesni a számról,
de nem értik, hogy ez már az.