065
Az élet szar.
Te legalább szép vagy. 

Ülni a napon és olyat mondani, amit azelőtt még senkinek.

Estig bírni szoktam. A jól vagy?-okra vagy hazudok egy igent vagy megmondom, hogy nem és elmegyek. Csinálom a dolgom. Számolom, hány lépés még, amíg magamra zárhatom a szobaajtót. Magamra zárom. Nem vagyok jól. Nem is leszek jól. A macska, aki négy éve szinte kopaszon és csontsoványan betette a rózsaszín kis talpát az életembe, aki annyiszor volt beteg, aki annyiszor meggyógyult már, aki minden éjjel velem aludt, nincs többé. Nem a szivárványhídon szaladgál, nem egerészik egy jobb helyen, hanem nincs. Így. Egyszerűen.

Mikor fogom tudni úgy levenni a szemüvegem, hogy ne legyenek rajta könnycseppek megszáradt nyomai.

Tegnapelőtt éjjel azt álmodtam, hogy Misi bácsival postaládát szereltünk a strandon. Hogy Szabó Balázs koncert volt a régi vidámparkban és Julival meg Diával csupasz talppal rohantunk a szakadó esőben boldogan, és ordítva énekeltünk. Ringass mezítlen talpamon, takarj be, takarj be. Hogy kacsacsaládok és egy békapár úszott a patakban. Hogy jó volt létezni.

Azt mondom, hogy nem akarok egy embert se látni, ezért kimegyek. Megkérem, hogy jöjjön velem. Mer' kivétel mindig van.

- Menj be, kérdezd meg az Andit, megkínálhatod-e üdítővel.
- Menj te, légyszi, tudod, hogy én szociofób vagyok. Légyszi. Légyszi!
Beszélgetés anyám és a szocmunkásnak tanuló lánya között. Meseszerű.

Szeretem, ha mesélnek nekem arról, mi volt régen, akkor is, ha a történet szereplőiről akkor hallok először. Papa ebben mindig élen járt. Most, hogy együtt lakunk, sztorizik. Nem mindig bírom követni, hogy épp miről, de a kedvencem az amikor már ő sem, és akkor olyanokat bír mondani, hogy Farkasné lett az Annusnak az apja.

Megszokok, beletanulok, szorongok, sírok, szeretek, félek, rajongok, féltek, haragszom, nevetek, hazudok, kapaszkodom, ölelek, mesélek. Azt hiszem, ezeket csinálom mostanában a leggyakrabban.

A némák egyszer
úgyis felrobbannak majd
nem övék a csönd.
(Méhes Károly)

Állok a raklapon széttárt karokkal, Misi bácsi húz egy békával. Úgy látom, nem fog tudni betolni egy szűk helyre, ő megígéri, hogy de, aztán teljes gázzal nekilódul. Nem félek. Azt hiszem, ez a bizalom.
Húsz perc múlva jövünk ki az udvaron, majdnem bőgök, és ecsetelem neki azt, amiért. Tudom, hogy ez bizalom.

A kapott gyógyszer ellenére öt percenként mászkáltam ki hányni, és arra mentem vissza a csarnokba, hogy Misi bácsi balfaszkodva ugyan, de szedi a két gépemet, Miranda meg részvétteljesen mosolyog rám. Mivel a fájdalomtól beszélni nem nagyon bírtam, köszönöm gyanánt megsimítottam Misi bácsi hátát, ő meg teli pofával rám vigyorgott, közben Attila kérdőn nézett, hogy jobban vagyok-e. Másfél másodperc, de többet ért, mint az Algoflex.

Térdeltem a teraszon, és egy elektromos borotva apró alkatrészeit próbáltam összeilleszteni bazmegolva. Lesznek még mókás reggeleim, úgy érzem.

Naszóval idebútoroztam papához. Apu szerdától egy hétig kórházban lesz, utána meg itthon ágyban, szóval Mézivel meg Bocicával idejöttünk, Lajos még hisztizik, de ma megpróbáljuk őfelségét meggyőzni, hogy jöjjön szépen.
Amúgy meg egyet kell aludni (kéne, ha nem riadnék fel arra is, ha megfordul mellettem a macska), és megyek dolgozni hozzánk. Jó lesz már.

A nagydumás leány egy üzemmel mellettem dolgozott. A szüneteim azzal teltek, hogy próbáltam ott lenni, ahol ő nincs, este meg jó korán kimenetem a buszhoz és beálltam a buszmegállóbódé takarásába, hogy ne vegyen észre. Felnőtt vagyok, és ennek megfelelő módon oldom meg a konfliktusaimat.

Délután még azt gondoltam, hogy gyűjtögetem egész nap a pozitív dolgokat, aztán majd mind leírom ide.
Sorolom is: a szófosó lány alig szólt hozzám mert bunkó voltam. Éééés ennyi.
Soha többet nem akarok itt dolgozni, hiába ülőmunka meg könnyű (tényleg könnyű, de az üléstől minden létező testrészem fáj). Akarok menni hozzánk rohangászni, tokot cipelni, dolgokat szét- és összeszerelni, raklapokat húzkodni vagy igazából akármit csinálni.
Már csak két napot kell itt kibírnom. Az csak 16 óra.

A leállás miatt a szomszédban kényszerülök melózni, ahol nők vannak sokan, meg elég nagy a csend ahhoz, hogy lehessen beszélgetni, főleg, hogy egymás szájában ülnek az emberek. Úgy döntöttem, hogy félreteszem az emberiség nagy része irányába áramló cinizmusom, és nem fog zavarni, ha egy félig vagy teljesen idegen hozzám szól. Erre a kibaszott sors odaküldött mellém egy diáklányt, aki megállás nélkül csevegni akart velem, ha három percig csend volt, akkor kérdezz-feleleket akart játszani, barkochbázni szeretett volna, elmesélte az életét, olyan mélyen mászott bele az intim zónámba, hogy azért szerintem már kijárt volna egy istenes pofon, beszólt arra az emberre, akire a legkevésbé sem kellett volna, és úgy általában leszívta az energiám nagy részét.
Holnap be fogok lógni a csarnokunkba, és meg fogom ölelni a két gépemet.

Arra gondolok, hogy mennyivel lenne másabb az életem, ha nem lenne ez a rohadt gyár, és rossz rágondolni.

A ma elhangzott mondataink zöme arról szólt, hogy mit basszon meg az isten, az Öreg, aki megtervezte vagy a téemkáskurvaanyjuk. Jövő héten leállás, szóval szétszedtünk mindent, kivakartuk a gépekből az egyéves mocskot, levezetésként meg körbeültünk egy raklapot, mint a tábortüzet szokás, és kopácsoltuk a lapkákat. Most az a cél, hogy átvészeljem az egész jövő hetet nélkülük, biztos kurva könnyen fog menni.

A pillanat, amikor reggel háromnegyed ötkor rájövök, hogy a dal, amit tizenkét évesen nagyon cukinak tartottam és hallgattam sokat, az lényegében arról szól, hogy az énekes lát egy szép nőt a szomszéd erkélyen és kiveri rá.