- Hagyd már a homlokomat!
- Tanulság: ne randizz bőrgyógyászatos nővérkével.
- Nem is fogok, ha még egy fél milliméteres biszbaszt észreveszel rajtam...

A kedvenc nénim megölel, amikor ebédet osztok, és megköszöni, hogy ennyiszer bemegyek hozzá beszélgetni. A tizennyolc éves kislány csak nekem engedi meg, hogy vért vegyek tőle. A büdös bácsi nagylelkűen megkínál a somlóijából. A főnővér lobbizik, hogy maradhassak az osztályán, a többi nővér is petíciót akar írni értem. A doktornővel megbeszéltük, hogy ha pénteken összefutunk a koncerten, lövünk egy szelfit. Jó itt.

Azért jó, hogy a folyosónk túlfelén az ideggyógyászat működik, mert néha olyan dolgok színesítik a mi műszakunkat is, mint hogy egy betegük ütemes bégetését hallgathatjuk.

A munkatársam kilenc éves lányával vívok fotóeffekt háborút. Úgy kezdődött, hogy ő küldött egy képet, amin épp zombi, és én kénytelen voltam elküldeni neki, amin én meg nyuszika vagyok. Azóta csak úgy röpködnek itt a rajzolt napszemüveges grimaszok. Egy jó tanács szülőknek: ne engedjetek a gyereketek közelébe a virtuális világban.

Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megrendeljem a hülyeség gyógyíthatatlan, de szedálható feliratú pólót, és kinevezzem munkaruhának.

Kerek minden. Éneklek a folyosón, léggitározok a beteghordó fiúkkal, voltam már pár embernek a kedvenc nővérkéje. A gyárban van, aki hiányol, és van, akit én is nagyon hiányolok, de egyre biztosabban tudom, hogy csak munkatársak nem vagyunk már, barátok legalább annyira, mint eddig. Tegnap szakadó esőben rágtam medvehagymaszárat, ma láttam egy negyed szivárványt.

Az alagsorban várom a liftet, valahonnan egy ismeretlen hang énekelni kezd egy LGT dalt. Ha a csend beszélni tudna. Gondolkodás nélkül visszaéneklem, hogy hol nevetne, hol meg sírna. Kiér a takarásból a karbantartó, összevigyorgunk, azt már együtt énekeljük, hogy fekete és fehér volna talán.

Este időben lefekszem, hajnalban az óracsörgés előtt tíz perccel kelek. Fél délelőtt recepteket cserélgetünk a Zsuzsival, meg almát mosunk, hámozunk és szeletelünk a többieknek. A táskámban van két diós kifli akkurátusan becsomagolva. Két órakor állok a pirosnál lehúzott ablakokkal, berezeg az összes hangfal, ordít a Halott pénz. Fiatal vagyok és vad, baszd meg.

Nyár van, negyven fok, a szellő se mozdul. Éjszakás voltam, délelőtt aludtam, alig egy órája keltem fel. Délután négy óra múlt huszonvalahány perccel. Vezetek. Nagy a forgalom, előzgetek, bár nem kell sietnem. Az ablakok lehúzva, vakít a nap, jön a képembe a menetszél, éneklek. Oda megyek, ahova jó menni. Boldog vagyok.

Megkérdik, hogy levinném-e a vért a laborba a lupus-panelhez, és fél másodperc alatt a Doktor Houseban érzem magam.

Az ember bájos zenécskét hallgat, és kedve támad táncolni a buszmegállóban a napsütésben. Tavaly, azt hiszem, pont ezen a napon kezdődött életem legnagyobb mélyrepülése. Nem bánom, hogy most épp felfelé zuhanok.

Minimum kétnaponta közlöm a volt munkatársaimmal valamilyen formában, hogy egyrészt nagyon hiányoznak, másrészt baromi jól érzem magam az új helyen, ők meg őszintén örülnek annak, hogy legalább nekem jó.

Nagyon úgy néz ki, hogy a héten lett egy diplomám.

Ki hitte volna, hogy a háromból a leggyávább lesz az, aki tényleg felmond... Négy év után otthagytam a gyárat, a legnehezebb döntés volt, amit valaha meg kellett hoznom. A történetből másik kettő (a Misik) végigcsinálták velem ezt a két hetet, megöleltek, amikor bementem sírni a kemence mögé, felvették a telefont, amikor itthon hiperventilláltam a pániktól, biztattak, hogy igenis legyen merszem, mert nekem még kell, hogy legyen. Ha valamiért megérte ott tölteni négy évet, az az, hogy ezt a két bajszos őrültet megismertem. Ők régóta nem a munkatársaim voltak, hanem a barátaim, és azok is maradnak. Nem volt könnyes búcsú, nem volt ég veled, csak megbeszéltük, melyik nap találkozunk a jövő héten. Szerdán megkezdem a kórházi pályafutásom, egyelőre segédápolóként.

Uraim! Örök hálám mindenért, nagyon szeretlek titeket!

Tudom, hogy jól döntök. Mindenki azt mondja, hogy jól döntök. De azért este hétkor felhívom a Misi bácsit, hogy most, hogy körülbelül huszadszor kérdezem, még mindig úgy gondolja-e, hogy jól döntök. Úgy gondolja. Tudom, hogy jól döntök.
(És azt is tudom, hogy ha mégsem, akkor lesz, aki megvigasztal és segít helyrehozni.)

- Remélem tudod, hogy egy fasz vagy.
- Még szerencse, hogy szereted a faszt.

Ülünk hárman a sarokban, és tervezgetjük a puccsot, hogy beadjuk mind a hárman a felmondásunk. Olyanokat mondunk, hogy nem leszek senkinek a lábtörlője, meg hogy ő még nem tudja, hogy én is tudok geci lenni, ha kell. Aztán hétfőn reggel ugyanúgy be fogunk menni dolgozni, mint eddig, ugyanúgy felvesszük a munkáskesztyűt, és csináljuk a dolgunk, mert nem vagyunk más, mint három kötelességtudó, jólelkű balek, akik nem képesek arra, hogy a saját érdekeiket nézzék.

Amikor hó végéig négyezer forintom van, de a boltajtóban megállít egy hajléktalan bácsi, hogy nagyon megköszönné, ha vennék neki valami kaját, és én konzervekkel felpakolva jövök ki, akkor rájövök, hogy miért tartok ott az életemben, ahol. Mert egy kibaszott kedves lúzer vagyok, azért.

Kétezer-tizenhat.
Eleinte minden adott volt ahhoz, hogy életem legszarabb éve legyen, biztos is voltam benne, hogy így lesz, aztán szerencsére a fejére állt minden.
Január elején meghalt a Papa. Rá öt napra úgy sírtam és úgy kapaszkodtam, ahogy soha azelőtt. Január végén azt éreztem, hogy nemsokára mindennek vége lesz, ami jó volt, rettegtem a változástól. Rájártam anyám nyugtatójára, és belopakodtam a férfiöltözőbe egy zöld borítékkal.
Elefántot hallgattam folyamatosan. Soha többet nem akarok Elefántot hallgatni.
Volt, hogy ültünk a napon, és tudtuk, mire gondol a másik, volt, hogy eltemették egy volt munkatársamat. Szenvedtem a szakdogával, mármint leginkább a gondolattól szenvedtem, hogy illene már csinálni valamit. Kurva sokat sírtam.
Aztán április végén egy fagyos péntek délelőtt a szerelemcsütörtök falnak döntött a nővérem nappalijában; azóta sem ereszt. Nővé lett a lány.
Bohemian Betyars. Extázis, tánc, aligalvás, maximum hangerő az autórádión, csillogó szem, éneklés. (Vodka, unikum.) Nem tudok semmit erről az együttesről, de azt tudom, hogy akkoriban folyamatosan ez a dal szólt a Petőfin és imádtam és sose voltam olyan boldog addig. Galagonya kettő-három! (Még az esőt is muszáj ideraknom.)
Elkezdtem vezetni, úgy igazából. Megtanultam igazat mondani, megtanultam hazudni. Ha valaha lettek volna elveim, azokat nagyon gyorsan kibasztam volna az ablakon, hogy ne legyenek útban. Elkészült végre az a szájbavert szakdoga, bár addigra már egyáltalán nem voltam motivált.
Palya Bea. Tavasz, fácánok, nyuszik, cinkék. Főleg cinkék.
Nyáron focimeccseket és forma-1-es futamokat néztem, énekeltem emberek arcába gátlások nélkül, megfejtettünk baromi sok keresztrejtvényt, megittunk elég sok sört és töményet. Így szimplán azt éreztem, hogy jó. Minden jó. Szabó Balázs.
Ősz lett, három pillanat alatt véget értek észrevétlenül a diákévek, vége lett a három és fél évnek Misi bácsi mellett. Azóta kisebb-nagyobb sikerrel próbálok felnőni minden szempontból.
Negyedik éve írom le, hogy imádom a munkatársaimat, és örök hálám. (Szia Misi bácsi, helló Misi!)
Ez az első év, hogy nem lájkolom facebookon az alig éltem túl ezt az évet, végre végre posztokat.
Kívánok mindenkinek legalább ilyen boldog új évet!

Szorongatom az alkoholmentes söröm, és azt kérdezgetem sírva, hogy Misibaszdmeg, milegyen. Állok egy széken, súrolom a gázcsövet, és üvöltöm a rádióval, hogy sokszor túlgondolom meg elrontom. Mászkálok a kertben, lelkesen és rettegve hadarok a telefonba.