Elmesélem nektek, miket szoktunk csinálni mi ott a főiskolán. Én karkötőt fonok/csomózok. Timi és Tomi marokkózik/amőbázik/társasozik - várom, mikor kerül elő óra közepén a twister. Szabina olvas. Juli tevéket, ufókat, háromszögtestű embereket rajzol. Attila ma a radiátoron feküdt és épphogy szerelmet nem vallott neki. Szintén ma Gábor és a másodéves Márk egy padból applikált pingpongasztalon játszottak. Jó, ez az utolsó nem órán volt. Amúgy speciális eset a filozófia óra utáni szünet, amikor mindenki néz előre. Nem pislog, nem beszél, nem mozog. Néz. Bödőcs szavaival élve: autista waldorf-óvoda.
Félreértés ne essék, imádom.

Leesett az első hó, és ha ma is arra megyek be, hogy nincs fűtés a suliban, mérges leszek.

Meli el dolgozni, én itthon a bőgő gyerekkel. Öt perc után kezdem unni.
- Cica, tudod, hogy miért sírsz?
- NEEEEMM!

Ma sétálni mentünk a gyerekekkel, konkrétan a temetőbe, ott tartották most a hittan órát, mert ugye halottak napja. (Ica néni tartotta, aki anno nekünk is általános alsóban - Kingával tudnánk mesélni.) Indulás előtt a tanulócsoportban megtalált Dia, aki a múltkor a ragasztgatásnál is, vele ketten porszívóztunk a tanítás végén. Indultunk, Danikám már az aulában észrevett és a nyakamba borult és onnantól el se engedte a kezem addig, amíg vissza nem értünk a suliba. A nagy keresztnél aranyosan énekelgettek, mutogattak, gyertyáztak. Visszafelé úton Anita is velem jött kézen fogva, ő egy folyamatosan csicsergő aranyos csaj, akit nehéz ugyan megérteni, de nem lehetetlen. A durva az az energia meg szeretet, ami süt az összes kölyökből és egyszerre hatan mondják, kérdeznek, mutatnak, hívnak, csipognak és "Évanéninééézd!".
Aztán hazajöttem és játszottunk a Szépszeművel. Konkrétan ő beállt a sarokba, és azt mondta, keressem meg. Rábaszott, mert nem voltunk hajlandóak megtalálni. Anyu, sógornő, bátyám meg én keringtünk a konyhában, kerestük minden szekrényben, minden dobozban a gyereket, de nem találtuk - ami piszok nehéz volt, tekintve, hogy felváltva lógott valamelyikünk combján és sikítva röhögött, hogy ITTVAGYOOOOK!

Tanultam a mai rohadt ötvenhatos műsorra tegnap a Faludy-versemet, mint a jó kisdiák. És akkor azt mondta a műsor kezdete előtt húsz perccel a szervező lány, hogy nincs Faludy-vers. És már egy hete is úgy volt, hogy nincs. És akkor mi a picsáért nem szólt senki. És akkor már nem jó kisdiák voltam, hanem duzzogó óvodás.

Én annyira nem szeretném a blogokat költöztetni, de a freeblog meg annyira nem működik... Egyelőre maradok, várom a csodát.

Voltam ma is a gyakhelyen, most épp kézműves játszóházat csináltunk az iskola után. Jött mindenki, aki akart, kicsik-nagyok, nyüzsgés volt, egyszerre hatfelé vágtam, ragasztottam, rajzoltam és nagyon élveztem. Dani, aki olyan húsz év körüli lehet csinált nekem egy kincses dobozkát, adott mellé puszit is. Egy másik srác azt mondta, ha olyan idős leszek, mint ő, el fog venni. Dia nagyjából tizenkettő, ő fonalbabákat gyártott napközben, azokkal dicsekedett. Lacikának malacot kellett papírból kivágnom a dobozkájára. Még a suliban Sanyi is nagyon tündér volt és megölelgetett.
Az a jó, hogy akármilyen fáradtan is megyek oda be, mindig mosolyogva jövök ki. Ma még a dobozkámat is szorongattam hazafele, nehogy baja legyen a táskámban.

A mai nap legszürreálisabb része az volt, amikor lyukasórában ültünk a hittudományi főiskola aulájában páran; konkrétan én, egy meleg végzős szocmunkás fiú, egy negyvenéves kispap meg egy másik kispap, aki szerintem bunkó meg rasszista, és akkor arról beszélgettünk, hogy Faludyt fogok szavalni október 23-ai ünnepélyen meg hogy hogyan alapították a mormon vallást. Szeretem, hogy itt vannak olyan emberek, amilyenek máshol elvétve.
Voltam ma gyakorlaton is, Zita, aki terelgetni fog, nagyon aranyos. Ma az autista csoportnál voltunk bent, és annyira jó volt, hogy az a rakat cikk meg minden amit elolvastam róluk, az most szembejött velem: volt, aki ment körbe-körbe, mindenki "repkedett" a kezével, napirend, fejlesztőjátékok, meg a többi. Amúgy elmondom, hogy nekem őmiattuk lett a szívemcsücske az autizmus, meg akkor már azt is elmondom, hogy múlt vasárnap hajnalban enyhén álmosan vártam, hogy kezdődjön a Forma1 és fel tudjam venni, és akkor megláttam Imolát ebben és egyből jókedvem lett.
Anyukám ma lett 56 éves, nővérem egy hét múlva jön haza, a "pótnővéremmel" (sógornő) meg tíz perccel ezelőttig a konyhában ökörködtünk, de legalább már azt is tudjuk, hogy a meggybor -5 fokon fagy meg. Apu, fogalmad nincs róla, milyen kurva jó játékot hagytál itt nekünk ezzel a fokolóval...

Az előbb ideges lettem, mert a macska összegyűrte a filozófiafüzetemet, amibe tök szépen jegyzetelek. Aztán rájöttem, hogy nem is biztos, hogy összegyűrte, mert lehet, hogy nincs is filozófiafüzetem. Lehet, hogy macskáim sincsenek, csak álmodom őket. És mi van, ha én se létezem. Csak álmodnak engem. Mondjuk pont a macskáim. Olyan meg különben sincs, hogy füzet, mert az nem egy létező dolog, hogy füzet. Akkor meg miért is idegeskedjek, ugye.

Annyira jó, hogy elfelejtettem, hogy ma kilencre kell mennem és pont egy órával az optimális időpont előtt felkeltem.

Lyukasóra van. Három csoporttársammal ülünk a számítógépek előtt. Kirakok egy képet a csoportunkba. Kijelzi a facebook, hogy ők hárman megnézték. Modern kommunikáció...

Update: Tomika a Betépve c. filmet nézi fejhallgatóval a fején és időnként sírva röhög látszólag a semmin. Azt csak én tudom, mit néz...

Ez a bejegyzés azért születik meg, hogy kifejezzem a tiltakozásomat akommunikáció néven futó tipográfiával, azon belül is a kibaszott talpas és talp nélkülibetűkkel foglakozó tantárgy ellen.

Bárcsak ezt olvasná a tanárbácsi... valószínűleg feladná a pályáját, de legalábbis mindenképp nagyon rossz lenne neki.

Apró örömök az életben rovatunk következik. Arra a helyre mehetek laikus gyakorlatra, ahova nagyon szerettem volna. Suli és meló között volt egy szabad másfél órám. A melóban nem volt nagy hajtás, lényegében kurva jó napunk volt. Amikor olyan este kilenc körül mindezek ellenére már kezdtem morcos lenni, akkor viszont elkezdte énekelni a rádióban az ocho macho-s csávó, hogy reggelmikorkinéztemésláttam, fél perc múlva pedig már én is dúdoltam üvöltöttem azt, hogy, jó-jó-jó-jó-de jó nekem. És még el is engedtek előbb, hogy elérjem a buszom. Halál jófej főnököm van, még akkor is, ha első nap le öltönyös faszkalapoztam. Ééés az eső sem kapott el.

Első nap a fősulin, évnyitó meg tájékoztató.
Több dolgot szoknom kell még. Egy: nincs itt Kinga. Az elmúlt tizenkét évben minden évnyitón ott volt, ahol én, és most nem. Kettő: Tomika viszont itt van, ellenben nem tehetjük fel arra az életünk, hogy kibaszassuk magunkat, mert azért talán mégse. Három: minden második ember pap, vagy annak tanul. Az egy négyzetméterre jutó reverendák száma szokatlanul magas.

Ma beiratkoztam, aztán bementünk a volt sulinkba. És olyan jó volt, mindenkinek a nyakába borultam, és még nem fogtam fel teljesen, hogy ha szól a csengő, nem kell elkezdeni vánszorogni a termünk felé, hogy a tanárok többségét tegezem meg úgy egyáltalán.

Az a kínos pillanat, amikor nagyanyád a te és nővéred fényképével random embereket kap el az utcán, hogy megmutassa nekik, aztán hosszasan, közölnivaló és a leghalványabb összefüggések nélkül fossa nekik a szót.

Anyukám beszólt, hogy nem túl aktuális a blog, merthogy nővérem egy hete már haza is ment. Az van, hogy semmi nincs. Bár de, volt: szombaton voltunk Tancinéninél nagyjából az osztály negyven százalékával, és kutyáztunk meg söröztünk meg páran pálinkáztak meg természetesen rongyosra beszélgettük a szánkat és nagyon jó volt.
Jobboldalra meg kiraktam egy visszaszámlálót a LGT koncertig, mert már nincs fél év se hátra.

Ma jön haza nővérem!

Sógornő azt mondta, szeretne csomózni karkötőt. Eléraktam a két csuklóm, hogy válassz, melyiket mutassam meg; nyilván rábökött a legbonyolultabbra. És hát mikor kell megtanulni kurvabonyolult karkötőt csomózni? Este 11-kor, amikor hazaér a melóból.

Felvettek, és ennek örömére a fejfájástól végighánytam fél éjszakát.