Este végre jött Misi bácsi. Szembe sétált velem a folyosón. Nagy öröm, nagy ölelés, egész éjjel nagy mosolyok meg pofázás. Az előbb meg kellett csinálnom a Szépszemű haját, mert Meli nincs, ovis fényképezés viszont van, és idegbetegen álltam neki, de aztán végeztem, és odabújt a gyerek, és olyan aranyos és szép volt, hogy az valami hihetetlen, úgyhogy most minden jó. Most még az sem zavar (de, zavar), hogy ma lesz csoportterápia óra.

Jó ez a lassan négy éves kor. Ha bármi logikával ellentéteset mond a Szépszemű, és én visszakérdezek, hogy úgy mégis hogyan lehet ez, akkor titokzatos arccal ennyit mond: ez varázslat!

Hajnali négykor felébredtem, mert azt álmodtam, hogy. (Kilenc kupica pálinka, ölelés.) Fél ötkor felébredtem, mert megtapiztam a nyakláncom, és nem volt rajta a medál, szóval azonnal neki kellett állnom megkeresni majd visszaszerelni. Öt óra után felébredtem, mert pisilnem kellett. Hat óra előtt felébredtem, mert azt álmodtam, hogy. (Facsavarok, bizalom.) Rá tíz percre felébredtem, mert azt álmodtam, hogy. (Lábak.) Hét óra előtt felébredtem, mert összeverekedett a két kutya. Nyolc órakor felébredtem, mert a sógornő kijött a konyhába. Fél kilenckor felébredtem, mert a kutya sírt anyus után. Háromnegyed kilenckor felébredtem, mert Hanna sikítva hisztizett, ugyanis hatalmas tragédia történt: nem találták a napszemüvegét, és így a szemébe fog sütni a nap. És ekkor merült fel bennem először a kérdés, hogy mi a picsáért próbálkozom, ideje volna feladni ezt az alvás dolgot.

Ma engem választott a Szépszemű, megnyertem délutánra a felvigyázás jogát. A kánikula beszorított minket a házba, egy ponton azt éreztem, hogy ha még egy Bogyó és Babóca epizódot meg kell néznem, akkor kifolyik az agyam a fülemen, de aztán sikerült meggyőznöm a leányt, hogy inkább nézzünk Lúdas Matyit, meg még a Pityke őrmestert is felajánlottam B tervnek. Aztán fél hatkor elmentünk fagyizni, utána meg játszóterezni. Azon kívül, hogy a hazafele utat a nyakamban ülve tette meg, minden oké volt, ezzel is csak az volt a baj, hogy a bokámnál csorgott az izzadtság.

A tegnapi nap úgy nézett ki, hogy hajnali háromkor feküdtem le, mert éjszakás hétből éjszakás hétbe menni így praktikus. Aha. Fél hatkor keltem arra, hogy kezdődik a kaland (ami most épp nyugvóponton van, köszi előzetes, köszi távoltartási végzés (bátyámról van amúgy szó)). A nap nagy részében Hannáztam és kulturáltan paráztam. Eleinte eszembe nem jutott sírni. Amikor kiment belőlem az adrenalin, akkor csak annyit vettem észre, hogy nehéz felemelni a karom, de amúgy jól voltam. Aztán amikor este altattam a Szépszeműt, és hüppögött, de nem sírt, mert ő nagylány, akkor már gondban voltam. Mire kikeveredtem tőle, elrendeztem a vendég kutyát, addigra megjöttek anyuék, őket hallgattam, meg ettem némi puffasztott rizst, hogy ne pusztuljak éhen (mert napközben jobb dolgom is volt, mint enni), aztán gyors öltözés és irány a melóba, szerencsére megint nem volt időm kiborulni. Ami komolyan megijesztett, hogy konkrét fizikai fájdalmat okozott az, amikor mosolyogni próbáltam a munkatársaimra. Nem mosolyogtam. Ültem a gép előtt, szünetre nem mentem ki, hagyjon engem mindenki békén. Laci bá szentségelt, megint rossz az egyik gép, mi van itt ma bassza meg. Bólogattam szép csendben, látta, hogy van valami, de nem kérdezett, mert Laci bácsi okos ember. Hajnali kettőtől azon rettegtem, hogy reggel be fog jönni Misi bácsi, és vigyorogni fog, és meg fogja kérdezni, mi újság, mert mindig megkérdezi, és akkor valami el fog szakadni és elsírom neki, mi újság. De szerencsére a felvidításomra tett kísérleteire feltette Laci bá a koronát, amikor belopózott Marietta mögé targoncával és rádudált. És röhögtem. Reggel a miújságra már szokás szerint nyávogtam, most épp arról, hogy az Öreget öt óra óta bent eszi a fene. Most pedig, életem eddigi talán legszarabb huszonnégy órájának lezárásaként aludni fogok, legalább is kurvára remélem.

Nem szeretném leírni, ami most van. De így még nem féltem és nem féltettem, és a gyerek így még nem ölelt, és így még nem örültem annak, hogy ölel a gyerek.

Tegnap Diával és Julival színházban voltunk, csuda jó volt, még akkor is, ha majdnem megsültünk.
Ma vettem egy vízipisztolyt a Szépszeműnek, és fél délelőtt azzal lődöztem minden elém kerülő embert és állatot.

A péntek és a szombat a barátok jegyében telt, végre újra megejtettünk egy ittalvós-kutyázós-cicázós-filmezős estét meg másnapot. 
Pár tény következik, ami nem dob fel. A kutyám alig hall, szerintem pár hónap, és ennyire sem fog. A gyerek influenzás, anyja-apja is panaszkodik, hogy fáj a torka, köhög. Most van az, hogy nem kaphatom el, nincs nekem erre időm. Szóval C-vitamin és rettegés az osztályrészem.

Hannának hagyott itt a Mimiká (=Mikulás) rajztáblát meg zenélős telefont, ma jöttek begyűjteni őket. Kicsit ugyan sok volt neki a történés, de azért rajzolt velem, meg kutyázott is. 

Hannára reggel én vigyáztam húsz percet, akkor elénekeltem neki a hopp Juliskát, aztán visszafeküdtem aludni. Hanna egész délelőtt megszakítás nélkül énekelte azt a négy szót, hogy "hopp Juliska, hopp Mariska". Anyu az idegösszeroppanás szélén állt tőle, amikor én felébredtem. Büszke vagyok rá.

Meli el dolgozni, én itthon a bőgő gyerekkel. Öt perc után kezdem unni.
- Cica, tudod, hogy miért sírsz?
- NEEEEMM!

Ma sétálni mentünk a gyerekekkel, konkrétan a temetőbe, ott tartották most a hittan órát, mert ugye halottak napja. (Ica néni tartotta, aki anno nekünk is általános alsóban - Kingával tudnánk mesélni.) Indulás előtt a tanulócsoportban megtalált Dia, aki a múltkor a ragasztgatásnál is, vele ketten porszívóztunk a tanítás végén. Indultunk, Danikám már az aulában észrevett és a nyakamba borult és onnantól el se engedte a kezem addig, amíg vissza nem értünk a suliba. A nagy keresztnél aranyosan énekelgettek, mutogattak, gyertyáztak. Visszafelé úton Anita is velem jött kézen fogva, ő egy folyamatosan csicsergő aranyos csaj, akit nehéz ugyan megérteni, de nem lehetetlen. A durva az az energia meg szeretet, ami süt az összes kölyökből és egyszerre hatan mondják, kérdeznek, mutatnak, hívnak, csipognak és "Évanéninééézd!".
Aztán hazajöttem és játszottunk a Szépszeművel. Konkrétan ő beállt a sarokba, és azt mondta, keressem meg. Rábaszott, mert nem voltunk hajlandóak megtalálni. Anyu, sógornő, bátyám meg én keringtünk a konyhában, kerestük minden szekrényben, minden dobozban a gyereket, de nem találtuk - ami piszok nehéz volt, tekintve, hogy felváltva lógott valamelyikünk combján és sikítva röhögött, hogy ITTVAGYOOOOK!

Kicsit sűrűek a napok mostanában. Szóval van egyrészről olyan, hogy 97%-os magyar írásbeli, és istenkirály vagyok, meg eddig 91%-os német, amiben az egyik összetevő még nincs benne, de reményeim szerint nem ront rajta (sokat). Másrészről beköltözött a sógornő meg a Szépszemű hozzánk, és egész nap gyerekfelvigyázás van, amikor meg ő már alszik, de sógornő már itthon van, akkor vele dumálunk. Harmadrészt lesz olyan, hogy holnap magyaróra, holnapután eü. érettségi, ami ugyan nem para, de azért mégis.

"Most jó így, ölemben ma még jól elférsz,
s a kerek Földnél többet érsz, és minden álmom benned él.
Most jó így, s ha felnősz, távolabbra nézz!
S talán e földön, ahol élsz, a béke egyszer körbeér...
Szép holnap, talán már nem szökik tovább,
kitártam létem ablakát, szeretném hinni azt, hogy rád
majd szép holnap vár."
/Dusán/

Mert ugyan csak az unokahúgom, de azt hiszem, miatta értettem meg, miről szól ez a szám...

Kidőlt a családom. A tegnap kezdődött azzal, hogy reggel hétkor bőgve ültem az ágyamon, mert nem tudtam beszélni illetve levegőt venni is nehezen, úgy látszik, mégse gyógyultam meg még. Bátyám felvitt az ügyeletre. Délelőtt sógornővel mentek az ügyeletre, mert ő is elkapott valamit meg még ki is ütötte magát Hanna mellett a két nap alig alvással. Ő nagynénéméknél, én itthon hánytam, mint a hülye egész délelőtt. Anyus is köhög, fáj a torka. De legalább a Szépszemű hazamehet ma, úgy néz ki.

Még emlékszem, amikor a bátyám nagyvagány volt, és nem sokkal idősebb mint én most, mindig tükörtojást sütögetett, közben dumált nekem, a négy-öt éves kiskölyöknek. Ma én sütöttem neki tükörtojást, miközben a szülői felelősségről meg arról a kikúrt tehetetlenségről beszélgettünk. Felnövünk lassan, azt hiszem. Amúgy Hanna jobban van, valószínűleg pár napot lesz bent.

A gyerekorvos négy hete minden kibaszott héten elküldte azzal a bátyámékat, hogy a Szépszemű kapja csak a lándzsás útifüvet, és bízzuk a gyerek immunrendszerére a betegség legyőzését, ő nem ad gyógyszert, nem szükséges. Legutóbb hétfőn kapták ezt meg. Ma Hannát felvették a kórházba, fel kellett szúrni mindkét fülét, kötőhártya-gyulladása van, lázas, fullad a náthától és fél órát nem bír ébren maradni, de nyilván rendesen aludni sem tud. Ingerült vagyok.

Bejön, kezében orvosi torokbanyúlós pálcika, a hangja cérnavékony és rekedt, minden légvételnél szörcsög, de azért ahogy kihámozzuk a dupla kabátból futkos kutyázni. Imádom.

Túl vagyunk a "gyűrű van a Hold körül, vazeg!" jelenségen, nyilván én is kimentem bámulni meg fotózni, meg még az igét is terjesztettem, miszerint mindenki nézzen Holdat. 
Amúgy Unokahúg beteg, be kellett hozniuk az ügyeletre, aztán most családi virrasztás van. Hazaértek, hívtak, hogyan adják be a gyógyszert, most talán el tudják altatni. Áá, hát én le nem fekszem! - mondta a bátyám. Hát igen, az első komolyabb betegség meg az aggódóapuka.

Otta hoembej. Kalapja vanneki. Jépaojja vanneki. Gombjai vanakneki. - Hanna mesélt nekem a micimackós könyvből.