Már csak két nap van hátra a gyakorlatból, ami egyrészt nagyon-nagyon jó, másrészt szinte biztos vagyok benne, hogy pénteken nagyon fogok sírni.

A teológusnő, aki gyűlöli az egyházakat; szeret engem, mert ugyanolyan cinikus fasz vagyok, mint ő; érti a poénjaimat és mégsem sértődik meg rajtuk; vinnyogva röhög velem a Sparban egy zacskó kekszen. Baromira kedvelem az otthon egyik szocmunkását.

Egy természeti csoda ez a nő. Két napja nincs hangja, de kiabálni így is tud...

A szociális munka világnapját ünnepeltük ma tegnap. Este hatkor még segélykérő üzenetekkel bombáztam az apámat, tizenegykor már csak annyit írtam a munkatársamnak, hogy a város részeg szocmunkásai épp Nagy Feróra kacsatáncolnak, és az élet meseszép (pedig az estét kénytelen voltam józanon végigtolni). Meg amúgy is, van valami abszurd báj abban, amikor az idősek otthonának a konyhájában mosogatsz hajnali egykor, az igazgató asszony adogatja neked a poharakat és közben ordítva éneklitek, hogy ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ.

Azoknak az időseknek visszük be a szobájukba a kaját, akik nem tudnak maguk lemenni érte. Egyik néni ma eljött a nővérszobáig a főnővérhez, hogy elpanaszolja: neki nem hozzuk fel, pedig annyira fáj a lába, hogy nem tud az ágyból se felkelni, nemhogy bárhova is menni. Nem látta meg a gecinagy ellentmondást a helyzetben, ezért az sem értette, miért nem vesszük teljesen komolyan.

- Évikeévike! Gyere ma el velem a Béla bácsiékkal a kórházba mert meghülyülök vagy tőle vagy a nejétől! - kéri bájosan Bea, a szocmunkás.
- Szóval akkor nem szeretnéd, hogy összeírjam helyetted a bevásárlást? - kérdem én még bájosabban, mert nem akarok én is meghülyülni.
- Éva, bazmeg, két hónapja vagy itt, de már tudod, hogy kell megvesztegetni! 

Az idősek otthonában a kedvenc nénim elmondta, hogy a kedvenc szocmunkásommal arról beszéltek tegnap, hogy milyen faszán megoldom a problémákat meg mennyire kedvelnek. Hát elolvadok, komolyan.

Délelőtt a jófej szocmunkás irodájában R-GO-t hallgattunk miközben írtuk a TAJ alapú nyilvántartást.
Délután Miranda szülinapi ajándékát bütyköltem.
Tíz és éjfél között Misi bácsival futkoztunk egy targoncával és egy békával, mint két tök jól összehangolt idióta.
Kettő előtt táncoltam és ordítottam, hogy fö-fö-fö-fö-fö-fö-földre!
Négykor ültünk a férfiöltözőben, felolvastam egy menetrendből, csend volt, és csak végtelen nyugalmat éreztem.
Hat után a buszmegállóban feltettem a világ egyik legelbaszottabb kérdését, azóta meg csak vigyorgok.
Mindjárt megyek gyakorlatra.

Amikor arra megyek be az idősek otthonába, hogy már a folyosó végén hallom a főnővér üvöltését, miszerint "de értse már meg, hogy ez nem így megy! Hát hatvanegyen laknak itt, ha mindenki ezzel jönne ide, meghülyülnék!", akkor tudom, hogy jó napunk lesz.

Gyakorlaton egy kilencvenéves nénivel az anatómiáról és a középfül részeiről beszélgettünk, egy másik azt mondta, hogy szeret engem, többen megdicsértek, mert szerintük ügyes vagyok meg kedves. Igazából egyik sem vagyok, de meglepő módon nem utálom az idősotthont.

Szeptember elseje, a konyhapultnál szendvicset csomagolok ebédre. Eszembe jut, hogy ez pont olyan, mint amikor középiskolás voltam. Az is eszembe jut, hogy a faszomat az egész iskolába/gyakorlatra járásba már.

Egy hét, és vége a nyárnak. Megvettem a fehér papucsot a gyakorlatra. Semmit nem csináltam a nyáron, mégsem hiányzott semmi. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a félév, szerintem nem fogom annyira utálni. Nem fogok tudni akkor dolgozni, amikor akarok, azt már most utálom. Éjszakás heteken kurva fáradt leszek. Igazából nem bánnám, ha sose lenne vége ennek a nyárnak.

Jöttem haza az éjszakai műszakot követő gyakorlatról, fáradtan, de kicsit azért mégis vidáman, és akkor a nyakamba fosott egy galamb. Ha hinnék az égi jelekben, vagy bármiféle felsőbb erőben, ami üzen nekünk, valószínűleg felvágtam volna az ereimet.

Ma intézménylátogatáson voltunk, ott, ahova még középsuliban is elvitt minket egyszer Erzsi néni. Nagyon jó volt, már most kiszemeltem kis- és nagygyakorlatra, ha már a laikust is majdnem itt (a szomszédjában) csináltam. És a legeslegjobb: ott volt Patrik. Úgy mentem be, hogy őt kerestem, és ugyanabban a teremben ugyanúgy ott volt, és annyira örültem neki, hogy csak na.

Tavasz van. Tegnap a hírhedt pokoli toronyban (ami már nem is olyan pokoli) voltunk intézménylátogatáson, a két felső romos szinten játszottunk szellemeset, aztán fellógtunk a tetőre. Tíz emelet magasról bámultunk a napba. Ma lyukasórában kifeküdtünk a Barátság park füvére és röhögtünk a rajtunk keresztülfutó kutyák gazdáin.

Apu tegnap bevonult a kórházba, ma műtik a térdét, holnap jön haza. Én ideköltöztem papához, minden a legnagyobb rendben van, főleg, hogy ma csak 10-re kell suliba mennem. 
Az első éjszakám katasztrofikus volt, a kapott dunyha az életemre tört, a kanapé rücskös volt, kétszer lefejeltem a fa karfát (egyszer szemmel), reggel egy kétcentis résbe beejtettem a telefonom, szét kellett kapnom a kanapét, de végül is nem volt rossz. Aztán be mertem adni papának a reggeli injekcióját, mert egy hős vagyok. Aztán suli, aztán caritas, papírvagdosás majd irány a Kozmutzába, a volt gyakhelyemre. Játszóházat csináltunk a gyerekeknek megint, most voltak kicsik is, meg természetesen Danikám is befutott közben és mindhármunk nyakába borult meg elmesélte, hány érmet kapott a legutóbbi úszóversenyen. Kaptam tőle karkötőt, úgyhogy gyorsan én is fontam neki egyet, szóval boldogok voltunk.
A mostani éjszaka és reggel már jobb volt, most hajnalban csak egy üdítős dobozt simogattam cicegve fél percig, mire leesett, hogy az nem a macskám. Kicsit mintha más lett volna a fogása.

A családok átmeneti otthonában voltunk intézménylátogatáson, elmesélték, két kisfiúnak mit kellett túlélnie, mire kiemelték őket a családból. Már ott haraptam a szám. Hamar végeztünk, hazajöttem, és a netről az első hír ami az arcomba jött, az az volt, hogy meghalt Cipő. És akkor remegős sírás tíz percig, mert miért ne. 
Egyrészt a faszomat ebbe a napba, másrészt többet egy rossz szavam nem lesz, ha a gyerekre ébredek reggel vagy csinál valamit vagy hisztizik.

Tegnap megnéztük a Valahol Európában veszprémi változatát. Bár a második sorban ültünk és majdnem kitört a nyakunk, nagyon jó volt. Ez tipikusan az a darab, amikor tudod, mi fog történni, tudod, mi lesz a vége, mégis majdnem bőgsz. 
Most jöttünk vissza intézménylátogatásról, megnéztünk még egy idősek otthonát, kezdjük unni, eddig nem sok embert győztek meg arról, hogy milyen jó is az idősellátásban szocmunkásnak lenni. Most várunk a kisebbségszociológiára, amiről megint késni fog a tanár, amin megint filmet fogunk nézni és ami megint unalmas lesz. Aztán morális és haza. Mennék most is, de jövő hétfőn jön haza Szilva, akkorra tartalékolom a lógást.

Itt vagyok már nővéremnél, a billentyűzetet is sikerült átállítanom magyarra, viszont a gép tetű lassú és ki fogom baszni.

Voltunk a gyakhelyen. Baromi jó volt, mindenki örült nekünk, emlékeztek rám és mindenki megölelgetett. Danitól kaptunk álarcot, nekünk színezte ki.

Nővérem kutyája jófej, szót fogad, én meg baromi álmos vagyok.

Képek. Az előbb írtam volna tovább is, de nővérem berohant, hogy húgom, azonnal gyertek, mert nem tudok leparkolni és az út közepén állok az autóval. Aztán elmentünk vele kávézni. Azt mondta, ha nem akarom, akkor is kapok egy kabátot, de viszonylag jól megúsztam a vásárlást: az első boltban az első polcról levett első kabát szimpatikus volt mindhármunknak és most van olyan kabátom, amiben olyan vagyok, mint egy lány. Aztán Jázi haza, mi Szilvához. Ja, mert azt még nem is mondtam, hogy ő most visszarepül Kanadába hat hétre, addig én odaköltözöm az itthoni lakásába, mert a kutya itt marad velem. 
Holnapután megyek vissza a gyakhelyre a caritasos Zitával meg Jázival, várom már, akarom látni újra a kölyköket, remélem, ők is engem.