A volt és úgy néz ki leendő programozó matematikus diákfiúnk kérdezett az órabérekről meg a pótlékokról. Válaszoltam neki, nem értette, belinkeltem neki egy szakszerű magyarázatot, nem értette, leírtam neki nagyon lebutítva, nagyon hosszan, nagyon sok példával szemléltetve. Azt állította, megértette, majd azzal zárta, hogy nah jó, most besokalltam a matektól. Besokallt a matektól. Írta a programozó matematikus. Nekem. A programozó matematikus.

Két napja arckrémeket, testápolókat és egyéb nagyon hasznos dolgokat csomagolok. Ez a gyár sem a kedvencem, hiába van jó illat.

Délutánra (amikor már rajtam volt az összes létező pulcsim meg Misi bácsi melós kabátja) jégtömbbé fagytam a sok ajtófelhúzkodástól, mert természetesen a kemence már nem megy, fűteni meg baromi felesleges úgy, hogy valaki percenként húzza fel az ajtót, a gép úgy tapadt, mint még soha, de legalább az Öreg meglepően jófej volt, meg végeztem este hat előtt.

Ma egy utált-rettegett gyárban voltam délelőtt. Jobb volt, mint amire számítottam, bár meglehetősen apró kütyüket kellett összeszerelnem. Nem szeretem ezt a mindig máshova megyek dolgozni dolgot, sose szerettem, a kis autista lelkemnek kell az állandóság meg a jól ismert, esetleg szeretett emberek. De csak ez a hét lesz ilyen. Ami még elviselhetőbbé teszi: holnap hozzánk megyek, mert a szomszéd gyárból valami próbát basznak a két gépen, amit augusztusban megnyertem "enyémnek", és kellek. Ami kibaszott jó.

Ma karitaszkodtunk egész nap. Az olyan kis hülyeségek, mint az, hogy hozott nekünk a Laci teát, amikor másfél órája kint fagytunk az adománygyűjtőnél, meg a fogyatékos fiatalok a kézművesben, meg hogy este kaptunk egy reflektort a sátorba, hogy legyen hol melegednünk feldobták a napot.

Idén nálunk már nem lesz meló, ma se volt, de azért estefelé bevonultam Misi bácsizni meg boldog karácsonyt kívánni egy mézeskalács házikóval, amire nagyon büszke vagyok és amivel sikerült rommá hatnom Misi bácsit.
Most itt van Jázi, és csak azért írok, mert lehet, hogy idegösszeroppanást kapok, mire legközelebb írhatnék.

Képzeld el azt, hogy nyolc órán keresztül hat nő ül egy asztal körül, kerámia lófaszkákat pakolnak és csacsognak mindenféléről. Pontosabban öt csacsog, egy pedig mosolyog bájosan, nevet, ha kell, és nagy ritkán hozzászól (ez voltam én, természetesen). Az összes kibaszott sorozat összes kibaszott szereplőjéről tudok mindent, tudom, melyik egy ribanc, melyiknek kockás a hasa és azt is, hogy ki melyikkel szeretne dugni. Utálom a nőket! - üvöltöttem bele Misi bácsi arcába a nyolcórási szünetben a mi csarnokunk közepén enyhén hisztispicsa módon. Kinevetett.

Ma meg valószínűleg holnap is a szomszéd gyárban fogok melózni. Ennek akár örülhetnék is, mert ott lehet ülni meg nem kell megszakadni, de annyira nem örülök, mert na.

Aranyos, hogy Gábor bácsi még meglepődik olyanon, hogy este tízkor utcai ruhában visszafutok egy kilinccsel a kezemben, és az orra alá dugom, hogy kérek szépen egy akkora imbuszkulcsot, ami annak a csavarjába való, mert véletlen a kezemben maradt.

Sok aranyos névvel illettünk már különböző kerámia szarokat, amikről nem tudtuk, hogy hívják őket vagy a mi verziónk lényegesen jobb volt, mint az eredeti (bohócmintás, a rücskös, dobókocka, kétcsöcsű, tabletta), de ma új kedvencem lett.
- Mit raknak fel a kemencére?
- Az odaáti szutykokat.

Eddig ha nagyon nem volt kedvem tanulni, akkor legalább volt annyira bűntudatom, hogy valami konstruktívat csináljak helyette (takarítás például). Ma nem. Ma környezetszociológiázás helyett sütöttem három tepsi mézeskalácsot. Valaki verjen pofán.

Tegnap az történt, hogy Fenyő Miki zenélt a Hangvillában, én pedig a Hangvilla alagsorában ráztam a fejem Kozmoszra, Supernemre meg Alvinra, és baromi jó volt.

Tegnap reggel az volt a kellemes meglepetés, hogy az Öreg nem vergődött, amiért egyedül voltam diák, nem hisztizett, hogy miért nem mentek a gépek, nem szólt be, hogy Misi bácsi miért csak annyit köszörült, és még széles mosollyal, megjött a Mikulás! felkiáltással csokit is adott mindenkinek. (Nagyon bájos, amikor az ötvennyolc éves, bajszos Öreg reggel fél hatkor odamegy egy csokival a kezében az ötvenhat éves bajszos Misi bácsihoz, és azt mondja, hogy szia Misi, megjött a Mikulás!)
A tegnapi nap legfőbb örömforrása az, hogy vége a szorgalmi időszaknak. Vége a szorgalmi időszaknak! Mint a messiást, úgy vártam ezt a napot. Vége a szorgalmi időszaknak!
Este egész meghatódtam, mert Adrika meg Misi bácsi úgy örült a kis gyurma biszbaszoknak, amiket csináltam nekik, mint két kölyök.
Most reggelre pedig kaptunk pár centi havat, ami elég nagy meglepetés volt nekünk, és sajnos a közútkezelőknek is. Bár rohadtul nem akartam havat, azért csak kitört belőlem a hatéves, és ugráltam a gyárudvaron, hogy Misi bácsiiii, esik a hóó, ezúton is köszönöm neki, hogy életben hagyott, láttam az arcán, hogy ehhez nagy önuralomra van szüksége. A buszközlekedés kaotikus volt, izzott az URH, ("-Attila, te vagy mögöttem? -Én. - Neki fogok menni az oszlopnak? - Gyere csak, Pityu, messze van még!"), és fogalmam sincs, hogy a munkatársaim hazaérnek-e mondjuk déli 12 óránál előbb.
És ma este Alvin meg Supernem koncert.

Tegnap éjjel az első szünet harmadik percében Misi bácsi felsóhajtott, hogy elment a munkakedve. Ő este hatra jött, én reggel tízig maradtam. Szenvedtünk még kicsit, aztán amikor a furahajú gyerek visszament dolgozni, mi összenéztünk, és mondtuk, hogy mindjárt. De nem, mert elkezdtünk beszélgetni meg világotmegváltani, meg amúgy is jól álltam (mondjuk ő nem, ő leszarta), meg olyan régen tudtunk már beszélni normálisan. A húsz perces szünetből lett ötve sok perces, utána kapkodtunk egy kicsit, és nagyon hamar ismét ott álltam Misi bácsi előtt hátratett kézzel mosolyogva, hogy szüneet. A második szünetben a környezetszociológia jegyzetet vágtam néha az asztalhoz, közben Misi bácsi azt rajzolta a naptáramba, milyen érdekes alakú izét is gyártottak itt régen. A harmadikban munkalapot írtunk, próbáltuk kisakkozni, ő mire mennyi időt írjon, meg valamin nagyon röhögtem, de azt már nem tudom, min. Reggel az Öreg mosolygott, ó, Éva, maga ugye marad, de jó, azt még láttam, hogy Misi bácsi kárörvendően intett az ajtóból, aztán hajrá.
Délelőtt megvettem a vallásszociológus úr könyvét, átaludtam a bibliás óra negyedét, aminek kifejezetten örültem, meg a pszichiátria felét, aminek annyira nem, mert nagyon bírom azt a tanárt. Hazaértem és bevonszoltam magam az ágyba, most meg jóreggelt módban vagyok. Környezetszociológiát kéne tanulni. Nagyon kéne környezetszociológiát tanulni.

Jázi megérkezett. A találkozás az pont úgy zajlott, ahogy Juli megjósolta: rohanás egymás felé lassított felvételben majd összeborulás.

Sok minden volt eddig a héten. Rohadt unalmas caritasos előadás, órán elalvás, potyára felkelés, kínomban vihogás. Meg persze éjszakázás, tizenkét órázás, időnként agyérgörcs meg fáradtság, reggelente elnyűtt összemosolygás meg egymás kínján röhögés Misi bácsival. De ma éjszaka megérkezik Jázi, úgyhogy nem érdekel, mennyire vagyok fáradt, most minden jó.

Érdekes megfigyelni, hogy szokunk össze szép lassan Gábor bácsival. Tegnapelőtt nagyon udvariasan beszélgettünk. Tegnap a legcsúnyább mondat, ami elhagyta a számat, az az volt, hogy megint nem lehet állítani ezt a szart. Tegnap ő beleöntött a gépbe egy vödörnyi port, majd amikor rájött, hogy nem kellett volna, és most neki kell állnia pohárral kimerni belőle, annyit mondott, hogy elég nagy butaság volt beleönteni. Ma én azzal a mondattal indítottam, hogy megint kurvára ugrál a méret és tele van a tököm mostmá'. Aztán együtt álltunk neki szerelni, ketten találgattuk, hogy mit kell csinálni, felváltva nyomkodtunk és tekergettünk dolgokat, kétszer hívtuk fel Misi bácsit kétségbeesve, és amikor már minden remény szétfoszlani látszott, akkor fél egykor el tudtuk indítani a gépet. Kicsit féltem, hogy elbasztam az egészet... - mondta Gábor bácsi az örömködés után. Misi bácsi büszke lesz ránk.
Jövő szerdán 23 óra 55 perckor pedig landol Jázi gépe Magyarországon.

Akartam írni arról, hogy valamelyik nap ültünk a suli folyosóján és telefonról Cseh Tamás számokat üvöltettünk, és mennyire jó volt. Arról is akartam írni, hogy tegnap éjjel az újbácsival voltam, és nagyon kedves-aranyos. Arról is, hogy nincs jobb motiváció, mint amikor Misi bácsi azt hazudja, hogy meg tudok valamit csinálni, amiről mindketten tudjuk, hogy lényegében fizikai képtelenség, de neki mégis elhiszem kicsit és megpróbálom. Sok mindenről szerettem volna írni, de ma úgy felkúrtak illetve úgy összezuhantam csopitepin, hogy már nincs kedvem. Semmihez.

Misi bácsi merénylőnek hívott. Pozitív jelzőként használta a szót.

Szép volt ez az éjjel. Úgy kezdődött, hogy a délutános Józsi bácsi nagyon idegesen panaszkodott és bazmegolt az ebédlőben, mi pedig Misi bácsival a tükörben vigyorogtunk egymásra és mindkettőnk arcán tükröződött némi káröröm. Aztán bementünk, és leesett mindenkinek, hogy amit Józsi bácsi nem tudott megszerelni (értsd: az összes gép), az még mindig szar, és Misi bácsinak kell megoldania a problémákat. Szóltam neki, hogy megint leállt az egyik gépem, egy kalapáccsal intett, hogy mindjárt jön. Tíz perc múlva már neurotikusan üvöltötte, hogy Évi, baszd meg, hova raktam a kurva szikét?!, miközben dolgokat szórt az asztal egyik feléről a másikra. Ritkán lát az ember olyan reményvesztett arcot, mint amilyen neki volt, amikor vállig a gépemben volt, és Edina odajött azzal, hogy megint szar az övé is. Ja, és mindehhez a háttérzaj Eszti gépének a nagyjából másfél percenkénti sikítása volt. Aztán természetesen minden megjavult, mindenki megnyugodott és még a gyáron kívüli idegbajainkat is meg tudtuk osztani egymással.