Tegnap három órán keresztül szagolgattam az új ágyneműmet. Az okokat hagyjuk.

Viki tavaly nyáron még olyan volt, mint egy mumus: a többi diák mondta, hogy kibaszott egy sárkány, én meg kerültem, mint a tüzet - tegnap reggel röhögve öleltük egymást (ami mindkettőnktől elég nagy szó). Az Öregtől tavaly még féltem, most már ismerem a dilijeit, tudom, mikor nem kell hozzászólni, de amúgy nagyon bírom. Tavaly féltem délelőttözni, főként az előbb felsorolt két ember miatt, aztán végigdélelőttöztem négy hónapot, és megszerettem a társaságot. Jó, hogy azért változnak a dolgok meg a vélemények néha.
Misi bácsi már tavaly nyáron is mindig mesélt az előző munkahelyeiről, a suliról, akármiről. Ma szünetben beleettünk egymás kajájába aztán három órán keresztül regélte a honvédségi kalandjait. Másfél éve mondja, de mindig akad új történet - ha meg épp nem, akkor (mintha valami kölyök kérné a Jancsi és Juliskát) azt mondom, hogy mesélje el azt, amikor... Van, aminek sosem szabad megváltoznia.

Ottfelejteni magamat mellette, a homlokomat a vállán, a kezemet a tenyerében.

Van az az ölelés, amikor a csarnok közepén vihogva, ugrálva csimpaszkodik a nyakába a két leány - a viszontlátás öröme. Meg van az az ölelés, amikor az ajtóban megvárva, mosolyogva, csendben kapaszkodom bele én - a viszontlátás öröme, a hiány, az összes szar, amit csak pár szóval tudtam eddig említeni neki, meg hogy soha többé ne csinálja ezt velem.
Misi bácsi visszajött.

Török Sophie: Fantáziámban élsz

Fantáziámban élsz, anyagtalan
semmiből teremtettelek magamnak!
Most már csak annyi realitást adj,
csak egy körömnyi szilárd pontot,
amin egy lepke megkapaszkodhatik
hogy láthatatlan finom szálain
a magasba tornázhassa magát --
s napfényes közeledben
szőhesse céltalan álmait.

Hihetetlen, mennyi emlék tudja kötni az embert két és fél tonna vashoz. Lerohadt az egyik gépünk, de nagyon. Ma vitték el, hogy megpróbáljanak bele életet lehelni újra. Egy batár nagy vén dög volt, lomha óriás hatalmas erővel. Az indítókarjának az előrelökése felért egy konditermi edzéssel. Mindig szerettem, mert lehetett mellette pihenni, már amikor nem hisztériázott. Ezt a gépet tanultam meg először állítani - vasárnap éjjel volt, Misi bácsi a pulcsimmal betakarva aludt, nem akartam felkelteni. Ezt a gépet szedtük szét először mi ketten, emellett lettem először vállig gépzsíros, emellett beszélgettünk napi 6 órákat, még Laci bácsival is. Jó, nem volt mindig egy álom vele dolgozni, ha olyanja volt, három percenként leállt, néha minden előzmény nélkül elszállt az elektronikája, néha darabokra tört egy alkatrésze, mindig ugyanaz, mindig ugyanott, sosem jöttünk rá, miért. Vagy háromszáz liter olajat szivárogtatott el az elmúlt egy évben. Ma meg ott lógott a nagytargoncán, mi csak néztük, közben azt mantráztam magamban, hogy nem kötődünk érzelmileg gépekhez. Indulás előtt még megpaskolgattuk a burkolatát (mintha csak egy lónak a lapockáját) és jó utat kívántunk neki. Mert mégiscsak kurvára kötődünk érzelmileg gépekhez.

Nem akarom soha többé azt álmodni, hogy el kell búcsúznom.

Ja, szóval nem tudtam róla írni, ezért nem írtam inkább semmiről. Meghalt a nagymamám. Beteg volt (amiről szintén nem tudtam írni annak idején). Kezdem unni ezt az évet most már tényleg.

Ő középsúlyos értelmi fogyatékos, én papíron ép értelmű. Ő két napja ismer, és azt mondja, szeret, én meg évek után is alig tudom körülírva kinyögni. Ő elküld a faszba, ha épp haragszik rám, én faarccal tűrök, még ha üvölteni is lenne kedvem.

Az élet szép pillanatainak egyike: álmosan és éhesen hazaérsz éjszakából, anyád pedig beállít egy vödör rántottával és két kiló palacsintával.

Órán majd írunk verset a poszttraumás stressz szindrómáról?

- Ugye tudja, hogy nagyon...?
- Tudom.

Így húszévesen csak eljutottam oda, ahova tizenöt évesen szokás: elmondom, milyen koncertre megyek ma, a felnőttek pedig csodálkozva kérdezik, hogy ez tényleg egy együttes neve?
Mindjárt Hiperkarma.

Ültem a lefóliázott árun az udvaron, és refrénszerűen azt ismételgettem a telefonba, hogy 'szar az egész'.

A negyvenakárhány éves, jól öltözött nagyfőnök nézi a karkötőimet, rámutat a Mirandától kapott, kistinik körében nagyon divatos apró gumikból állóra: Én ennél bonyolultabbat is tudok csinálni. Csak úgy mondom...

Nincs túl sok függőségem, de abból a kevésből az egyik az előbb hívott, hogy eltörte a lábát és nem igazán fogom látni pár hétig/hónapig. Basszameg, basszameg, basszameg.

Az életemnek annyi jelentéktelen, mégis iszonyú fontos mozzanata játszódott a gyárban, főleg a körül a három gép körül, amikkel néha olyan sok bajunk van. Hány maratoni beszélgetés, hány hallgatás. Hány ölelés, hány puszi, hány könny, hány mosoly, hány önfeledt röhögés. Hány vallomás. Hány vigasz, hány hála. Hány hiány, hány vágy. Hány csibészség, hány összenézés. Hány szorongás, hány fáradtság, hány büszkeség.

- Barney, le kell állnod a szoknyavadászattal, ha Robin fiúja akarsz lenni!
- Hé-hé-hé, a fiúja? Dehogy akarok én Robin „fiúja” lenni.
- Jó. Akkor mit szeretnél?
- Nem is tudom. Csak vele akarok lenni, állandóan. Meghallgatni, hogy milyen napja volt, elmesélni az enyémet, szeretném fogni a kezét és szaglászni a haját... De nem akarok a hülye fiúja lenni!

Monoton vigyorgás este tíz óta. A szokásos semmi. Csak elcseszett alapanyag, ami még el is fogy, vödörcipelés, dobozragasztás, közben sírva röhögés magunkon, de főleg egymáson. Hogy Misi bácsi megbízik bennem és tényleg segítség vagyok neki, hogy egy összenézésből tudjuk, mit akar a másik. Egy elfelezett alma, néma röhögés a kannibálok fura diákjain. Reggel párás ablak a kocsiban, aztán napfelkelte a hátunk mögött, negyvenes táblák, "városnézés". A farakás Zsoltiék előtt, a Zsófi néni háza, az almafa, amin termett, amit elfeleztünk. Hogy az dicsért meg, akinek a szava körülbelül a legfontosabb.

Leírhatatlan az az érzés, amikor a kétnapos jogsiddal beülsz az otthonodtól harmincöt kilométerre az autóba, sötétedik, szakad az eső, és rájössz, hogy kurvára nem működik az indexed. De szerencsére Julival voltam, aki mellett egyrészt biztonságban érzem magam, másrészt tudja a hazafele vezető utat (ja, én nem, miért kéne azt nekem tudni?), harmadrészt humorral tud ahhoz viszonyulni, hogy szopat minket az univerzum és ordítva énekli velem együtt, hogy lebukikfejemésúgyzokogok.