Tök jó, hogy holnap szakest lesz. Tök jó, hogy pont azon a szájbalökött napon, amikor a VEN színpadán egymást váltja a Rubber Puppet, az LGT emlékzenekar meg a Hollywoodoo.

Tegnapra Tancinéniék olyan meglepetés bulit szerveztek nekem, hogy csak néztem. Jázi odaszervezte a fősulis pajtikat, meg voltak régi osztálytársak is, meg büfés Marcsi is. Kaptam annyira jó narancssárga sálat Tancinénitól, vannak rajta idézetek, LGT, Quimby, PUF. Marcsi horgolt nekem fülbevalót meg kitűzőt. Aztán hazafele a buszon két leánnyal történtek csoda dolgok, a lényeg, hogy a pályaudvaron kérnem kellett felmosórongyot és neki kellett állnom felmosni a buszt, de így 19 évesen csak át kell élni a kamaszkor sötétebbik felét is. (Milyen jó, hogy én nem ittam. Ugye.) Imádok mindenkit, nagyon jó volt.

Bicikliztem a tűző napon és üvöltött a fülembe a népzene, nem volt rossz. Aztán hazafele leesett a pedál és toltam a biciklit a tűző napon, ez viszont baszott rossz volt.

Kora reggel kiselőadást szerkesztettem a zsidó vallásról, imádom a kisebbségszociológiát! Fontos még megemlíteni (benne ragadtam a kiselőadásos átkötésekben), hogy a pajtikkal elnyaltuk a szezon első fagyiját, és most ne számítsuk bele, amikor Julival a márciusi hóban jégkrémet zabáltunk. És még új telefonom is van. Nem okos, de qwerty-s és nagyon fasza.

Egyre jobban hasonlítok arra, aki mindig lenni szerettem volna.

Műszak elején a műszakvezető mosolyogva néz rám. Ó, örülök, hogy te jöttél. Senki nem rakja olyan szépen a kicsi kerámiákat, mint te. Mert Laci bácsi tudja, hogy kell bókolni.

Tavasz van. Tegnap a hírhedt pokoli toronyban (ami már nem is olyan pokoli) voltunk intézménylátogatáson, a két felső romos szinten játszottunk szellemeset, aztán fellógtunk a tetőre. Tíz emelet magasról bámultunk a napba. Ma lyukasórában kifeküdtünk a Barátság park füvére és röhögtünk a rajtunk keresztülfutó kutyák gazdáin.

Tapsvihar. Leül a zongorához. Mérnöki pontossággal és hatalmas lendülettel nekiáll. Kiüríti a lelked és ronggyá szaggatja csak azért, hogy aztán fogjon egy varrótűt és összeöltse, ki is hímezze szépre, felpántlikázza és telepakolja valamivel. Valamivel, amitől megint lehet egy ideig mosolyogni. Hippinek lenni. Szocmunkásnak lenni. Embernek lenni. 

A kép amúgy úgy készült, hogy mentünk az utcán, épp telefonálni készültem és akkor szembe jött. És mondtam, hogy csókolom, ő meg azt, hogy emlékszik rám, és adott autogramot ismét.

Mostanában suli van meg meló, de nem csak. Volt például Tancinéni szülinapja, mikor is megleptük a suliban és nagyon örült. Ma vettem az ösztöndíjból farmert, olyan jó érzés szórni a suli pénzét. Holnap Presser koncert Győrben, és ez nagyon boldoggá tesz.

Kollektíven siratjuk a freeblogot. Nyolcéves blogok szerzői adják fel. A kurvaanyátokathogynemképesműködni hozzáállású bloggerek már rég leléptek, mostanra már csak a nagyon kitartóak meg a kötődési gondokkal küzdők maradtak.
Nincs kedvem 680+840 bejegyzést átmásolni, de azt akarom, hogy egyben legyen minden. Fuck.

Hát akkor fájó szívvel, de itt tovább. Egy darabig biztosan. Szegény freeblog, szerettem nagyon, onnan indultam, szorítok a felépüléséért, de nagyon süllyed az a bizonyos hajó.
Innen jövök amúgy: gangike.freeblog.hu

Tegnap voltunk LGT dedikáláson és sikerült mind a négyükkel közös képet csinálni, és még hihetetlen, de cseszett jó.

Úgy tűnik, a freeblog meg az utolsókat rúgja. Lassan két hete egy word doksiba írok, hogy majd egyszer talán publikálni tudom. Megvan már az új blog, nem akarok költözni, de jó, ha van menekülési útvonal. 

Tánccsoport nem csinált még olyan összehangoltan sasszét, mint mi hárman a szimpatikus fiúval és nénivel reggel a Sparban, amikor elhangzott a bűvös mondat, hogy „ehhez a kasszához is lehet jönni”.
A maratoni családjog végére eljutottunk oda a pajtikkal, ahová csak matekon szoktam középiskolában. Vonyítva nevettünk a nem tudjuk min, nem volt rossz. 

Reggel szétsírni magad, aztán felvenni az LGT-s pólót, mert abban erős vagy, kimenni a buszmegállóba és mosolyogni, amiért süt a nap. Örülni, hogy a ránézésre középsúlyos értelmi fogyatékos srác, akit szoktál látni a buszon odajön hozzád és kezet nyújt. Kicsit elszomorodni, amikor az anyukája kötelességének érzi, hogy ezért bocsánatot kérjen. Tátott szájjal nézni a vonatot, ami átmegy előtted, mert a napsütésben olyan szép színe van. Tavasszal hirtelen mindennek színe lesz. Örülni az iskolaudvaron kinyílt százszorszépeknek. Örülni, hogy iskolába jársz, hogy vannak, akik megvárnak órák előtt. Hazajönni, és visszamenni társasozni a suliba. Boldognak lenni, hogy van kikkel társasozni, hogy van kiknek sütit sütni. Örülni, hogy van hova menni dolgozni éjszakára. Tudni, hogy másnap reggel kicseszett álmos leszel, de be akarni menni órára. Ez az élet, bassza meg, nem a pénz meg a többi. 

Lehet a tömör ellenszenvből sajnálat és segíteniakarás egy kicseszett perc alatt, anélkül, hogy bármi nagyobb dolog történne, vagy bárki bármit mondana, vagy bármi megváltozna. Lehet, hogy el kéne fogadnom, hogy nem lehet mindenkivel jóban lenni, és van olyan, akit még elviselni is nehéz. Lehet, hogy nem kéne azon idegesítenem magam, hogy miért idegesít. Lehet.

Hóhelyzet van, nem kicsi. Nyilván mindenkinek a könyökén jön ki, de azért leírom, hogy nyoma legyen itt is, mert ilyet én még nem láttam. A város lezárva, emberek fél napja vacognak a kocsijaikban, szülő nőket csak mozdonnyal tudnak behozni a kórház közelébe vagy azzal se. 
Én tegnap este gondosan elszórtam a havat előlünk meg két szomszédnéni elől, szóval amikor reggel az üvegajtón keresztül hetven centis hófalat láttunk, nem volt őszinte a mosolyom. Végül is feldolgoztam, kinyitottuk az ajtót, a hó bejött én meg pizsamában kirohantam sikítozni, hogy hideg. Azzal kezdtem, hogy kiástam a betódult hó alól az ajtót, hogy be tudjuk csukni, utána ástam a kutyának egy ösvényt, hogy ki tudjon menni, aztán megint elszórtam az utcát, természetesen felénk fújt a szél, előttünk volt a hófal. A szemben lakó néninél olyan pofátlanul kevés hó volt, hogy nem is voltam hajlandó hozzányúlni... Ebéd után meg megépítettem Sanyit. Sanyi egy hóember, mellén kokárdával, kezében kinyílt kálával. 

Apu túl van a műtéten, holnap már jön is haza.
Ma suli után Jázi boldogított, aztán voltunk benn apunál őt is boldogítani kicsit. Este meg felpakoltam a kutyámat és eljött velem papához, ma próbából itt alszik, aztán ha a holnap délelőtt, amíg nem vagyok itt, nem lesz neki akkora trauma, akkor marad is, amíg én. Most, hogy hat hétig Ferránál voltam rájöttem, hogy tud hiányozni ez a röfögő köcsög.

Apu tegnap bevonult a kórházba, ma műtik a térdét, holnap jön haza. Én ideköltöztem papához, minden a legnagyobb rendben van, főleg, hogy ma csak 10-re kell suliba mennem. 
Az első éjszakám katasztrofikus volt, a kapott dunyha az életemre tört, a kanapé rücskös volt, kétszer lefejeltem a fa karfát (egyszer szemmel), reggel egy kétcentis résbe beejtettem a telefonom, szét kellett kapnom a kanapét, de végül is nem volt rossz. Aztán be mertem adni papának a reggeli injekcióját, mert egy hős vagyok. Aztán suli, aztán caritas, papírvagdosás majd irány a Kozmutzába, a volt gyakhelyemre. Játszóházat csináltunk a gyerekeknek megint, most voltak kicsik is, meg természetesen Danikám is befutott közben és mindhármunk nyakába borult meg elmesélte, hány érmet kapott a legutóbbi úszóversenyen. Kaptam tőle karkötőt, úgyhogy gyorsan én is fontam neki egyet, szóval boldogok voltunk.
A mostani éjszaka és reggel már jobb volt, most hajnalban csak egy üdítős dobozt simogattam cicegve fél percig, mire leesett, hogy az nem a macskám. Kicsit mintha más lett volna a fogása.

A családok átmeneti otthonában voltunk intézménylátogatáson, elmesélték, két kisfiúnak mit kellett túlélnie, mire kiemelték őket a családból. Már ott haraptam a szám. Hamar végeztünk, hazajöttem, és a netről az első hír ami az arcomba jött, az az volt, hogy meghalt Cipő. És akkor remegős sírás tíz percig, mert miért ne. 
Egyrészt a faszomat ebbe a napba, másrészt többet egy rossz szavam nem lesz, ha a gyerekre ébredek reggel vagy csinál valamit vagy hisztizik.

Kinga most kezdett melózni egy lovardában, ma kimentem megnézni a gebéket, nyilván beleszerelmesedtem a legöregebb vak roncsba, nyilván feletettem a kajámat a két szegény-szerencsétlen-éhező kiscicával, úgyhogy élhettem Kingáék kajáján meg a lovaknak vitt répán.