A legaranyosabb dolog, amit szekrénypakolás közben találtam egy nagyjából tizennégy éves emlékkönyvecskében.

Nem az a nagy dolog, amikor hárman ültök egy asztalnál, de csak ti ketten tudjátok, miről beszéltek. Az a valami, amikor csak ti ketten tudjátok, miről hallgattok.

Annyira jó, amikor kijövök ATI épületéből és húsz percen keresztül telefonálok, sms-t és facebook üzeneteket írok vigyorogva. Megvan a KRESZ-vizsga.

Egész komolyan elkezdtem belegondolni, mi lehet annak a hátterében, hogy a gyárban mindenki Márkát iszik. Aztán Misi bácsi elárulta, hogy csak az van az automatában.

Hogy lógnak meg az első óra után a normális emberek? Megfogják a cuccukat és elsétálnak.
Hogy lógunk meg az első óra után mi Julival? Elindulunk ki a boltba. Közben eszünkbe jut, hogy úgy vagyunk öltözve, mint a csövesek, tehát a szünetbeli ünnepélyre nem kéne visszaérnünk. A boltban a péksütis polcig megbeszéljük, hogy kiülünk a parkba kajálni, aztán visszamegyünk. A péksütis polcnál eszembe jut, hogy nagyon nem akarok bemenni a második órára. Megegyezünk, hogy hazamegyünk, de közben rájövünk, hogy a táskáink a teremben vannak, ami megközelíthetetlen, mert át kéne vágnunk az ünneplő tömegen egyszer befele, egyszer kifele, meg különben is, a tanár megharagudna. Rendben, akkor kajálunk és visszamegyünk. Felötlik bennünk az is, hogy elütjük az időt az óra végéig, aztán bemegyünk a dolgainkért, de úgy döntünk, furán nézne ki, hogy mindenünk ott van az órán (szétszórva a padon, természetesen), csak mi nem. A parkban gyártunk még hat forgatókönyvet, de mindnek az a vége, hogy bemegyünk a második órára. Visszamegyünk a suliba, pontosabban a suli udvarába, ahol hirtelen ötlettől vezérelve bezörgünk az ablakon, és a csoporttársainkat megkérjük, hogy adják ki a cuccunkat, közben félünk, hogy a velünk szemben lévő ajtón belép a tanár. Az összeszórt holminkkal futunk, majd leugrunk másfél méterről egy biciklivel a kezünkben, hogy a hátsó úton tudjunk kimenni. Annyira életrevalók vagyunk, hogy arra nincsenek szavak.

Délelőtt elbúcsúztattuk a pont húszéves Jázit. Délután a főnököm kedvesen viccelődött azon, hogy lassan már be is költözhetek a gyárba, a nagyfőnöktől meg kaptunk csokit nőnapra. Este Misi bácsi kedves mosollyal nyugtázta azt a levelet, amit a nagygép elé raktam és amiben kifejtettem, hogy a balfaszságomból kifolyólag lesz egy kis plusz munkája. Itthon virág várt, vacsora meg villanykörték.

Éjjel Misi bácsival kettesben bohóckodtuk végig a nyolc órát. Őszintén rácsodálkozott a KRESZ-könyvem néhány fejezetére (az az ember, aki hat éve még sofőrködött - biztató, nem?), nők hajszínein vitatkoztunk kiabálva, az ebédlő melletti helyiségből hallgattuk a szlovén kemenceszerelő bácsi karattyolását és időnként egész párbeszédeket folytattunk vele, nosztalgiáztunk tavalyi képeken, szóval nem volt rossz.