Megijesztenek az érzéseim, amik miatt ilyeneket hallgatok.

Álom hatása alá ennyire még nem kerültem.

Ez a dal. Ez a nő. Ez a két hang. A fénytelen, viharos csend meg a gomolygó gondolatköd. Ez ordít a fülembe és integetek a buszról.

Azon gondolkodtam, hogy vajon még meddig fogok tudni hallgatni az agyam aprócska racionális részére, amikor épp azt üvölti, hogy nemszabad-nemszabad-nemszabad. Arra jutottam, hogy valószínűleg már nem sokáig.

Nyilván akkor merül le a telefonom, amikor egyszerazéletben zenét akarok hallgatni meló közben, hogy ne szóljanak hozzám.

A legnagyobb bók, amit mostanában kaptam, az az volt, hogy Viki végigmért, és elismerően annyit mondott, hogy te állat!

Búcsúkoncert volt tegnap, ég veled, Rubber Puppet. 

Én lepődöm meg a legjobban azon, hogy vannak napok, amikor spontán annyira vidám vagyok, hogy embereket puszilgatok.

Misi bácsi az első ember, akit nem arra kértem, hogy ne pofázzon bele, hogyan vezetek, hanem épp az ellenkezőjére.

Felnőtt embert édességnek úgy örülni még nem láttam, mint amikor Misi bácsi kicsomagolta a vásárfia medvecukrot. Meg megkaptuk mára a Misit is, akinek köszönhetően átélhettem azt a szürreális élményt, hogy egy bajszos úr elém áll, kihúzza magát, kezében kartonlapot tart, majd arról olvasva énekelni kezd, hogy egy napon, mikor Misi mackónak semmi piája nem maradt...

Körülbelül nyolc éve hallottam utoljára ezt a dalt. Annyira bájos, hogy az nem igaz. Belebonyolódom a szavakba.

Ha azt gondolom, hogy el fog múlni, az a bajom. Ha azt gondolom, hogy soha nem múlik el, az a bajom.