Kicsit késve jutott eszembe, hogy Adrika ma délelőttös, de kisebb rohanás árán még pont elértem a korábbi buszt, szóval egy óra után egy kicsivel volt nagy örömködés meg összeborulás a gyárban. Az újbácsi picit meglepődött, de vigyorgott erősen. Műszak elején volt tíz perc, amikor idegbeteg voltam nem igaz, hogy nem lehet normálisan működő gépeket szerezni témakörben, utána inkább már csak röhögtem, mert elég abszurd módon volt szar az egész. Este az öltözőből még visszaszaladtam Rami tolláért meg hogy köszönjek Misi bácsinak, természetesen ha már ott voltam, akkor gyorsan három percben elmondtam neki az elmúlt két délután lényegesebb történéseit, kicsit nevettünk Józsi bácsin (igen, köcsögök vagyunk), aztán Misi bácsi is mesélt pár mondatot, aztán futottam, mert féltem, hogy Rami megtép, ha miattam kési le a buszát.

Tegnap Julival, csináltunk kókuszgolyót, hozzánk képest meglepően tökéletes lett. Délelőtt a suliban agyfaszt kaptunk egy picit, de legalább vallásszociológián hallgattunk hatvanas és hetvenes évekbeli keresztény rockdalokat, és ez feldobta a társaságot. Délután melóban túlélésre játszottam, meg arra, hogy ne öljek meg senkit. A küldetés sikeres volt, arcomon a szelíd mosoly meg se rebbent, pedig lett volna rá párszor alkalom, ahányszor Józsi bácsi hozzám szólt.

Az sem segít, amikor valamit pontosítani akarok az órai jegyzetből, ha ilyenek vannak a füzetemben, hogy "nincs kedvem írni, de néz a nő", "fjdisohfdj ndfjkhdjklsn fjl", meg "okok vezetnek ehhez".

A félév első zh-ja. A félév első egy hét halogatás utáni ideggörcse.

Éjjel kifejtettük Ramival Misi bácsinak, hogy így Laci bá távozása után nekünk már csak ő van, és bár megszavaztuk, hogy az újbácsi kap egy esélyt, mert aranyosnak tűnik, azért mégis csak ő egyedül lesz most már mindig a legjobb fej lakatos bácsi. Mellesleg kurvára le kéne szokni erről az újbácsizásról, és megszokni, hogy neve is van szegénynek. Gábor bácsi. Gábor bácsi. Gábor bácsi. Gabi bá. Amúgy tényleg aranyos. Tegnap reggel úgy érezte, muszáj társalgást kezdeményeznie, és feltett egy teljesen indokolatlan kérdést, amire én adtam egy teljesen indokolatlan választ, és ha már úgyis társalgunk, nyávogtam egy picit hogy szar a gép, és láttam a szemén az őszinte érdeklődést, amikor megkérdezte, miért, mi a baj vele. Biztos őt is szeretni fogom, de azért ma megint majdnem sírtunk egy verset az öltözőben, hogy hiányzik Laci bá.

Tegnap reggel Rami megkérdezte, mit fogok csinálni tegnap meg ma. Rávágtam, hogy aludni. Akkor még nem gondoltam, hogy konkrétan harminchat órán keresztül szinte megszakítás nélkül. Helló, mandulagyulladás!

Tegnap délelőtt Julival némileg túlpörögtünk, csodálom, hogy Dia életben hagyott minket.
Éjszaka úgy három körül eljött az a pont, hogy azt hittem, beájulok az asztal alá. Kurva szarul mentek a gépek, nagyon nem aludtam eleget, nagyon fájt a torkom, és éreztem, hogy nagyon lázasodok be. Végül is a négyórási szünet, két Algopyrin, egy kedves mondat meg egy kávé mentette meg az életem, reggel már macskát szelídíteni is volt erőm/kedvem az alsó buszmegállónál.

Ma intézménylátogatáson voltunk, ott, ahova még középsuliban is elvitt minket egyszer Erzsi néni. Nagyon jó volt, már most kiszemeltem kis- és nagygyakorlatra, ha már a laikust is majdnem itt (a szomszédjában) csináltam. És a legeslegjobb: ott volt Patrik. Úgy mentem be, hogy őt kerestem, és ugyanabban a teremben ugyanúgy ott volt, és annyira örültem neki, hogy csak na.

Halloween buli volt Kingáéknál. A legszürreálisabb rész az volt, amikor cowboy-kalapban ültem és a 14-éve-legjobb-barátnőm anyukájával hajnali négykor a kerámiagyárról beszélgettünk meg Józsi bácsiról, aki náluk volt lakatos, most meg nálunk az. Amúgy jó volt nagyon, még a mulatós zene meg a kurvabüdös harmonika is, amin senki nem tudott játszani, de a többség megpróbálta.

Fél 11-kor jött az sms Nikolától, hogy nem kellünk ma délutánra. A kezdeti agyfasz után lassan összeállt a terv: suliból gyorsan haza, a fél egyes busszal be a gyárba, Laci bá nyakába borulás, meg ami kell. Beértem a gyárba, sehol senki, csak az újbácsi nyomatja a nagygépet. Kérdezem, van-e Laci bá. Nincs, délelőtt hazament, mert nem volt mit csinálni. Megköszöntem szépen, aztán kiültem az udvarra egy raklapra sírni. Körvonalazódott a B terv: lesétálok az alsó buszmegállóba, megvárom Misi bácsit, elkérem tőle Laci bá számát és írok neki. Lesétáltam, ott csesztem a rezet háromnegyed órán át, mire megjött a busza, akkor együtt fel a helyijáratra, vissza a gyárba. Megkaptam a számot, írtam neki sms-t, válaszolt is, aminek köszönhetően most valószínűleg jó ideig könnybe fog lábadni a szemem, ha a teliholdra nézek, de mindegy. Ha már ott voltam, bementem Misi bácsival a nagygéphez, hogy majd a következő busszal jövök haza. Ebből lett az, hogy háromnegyed hétig maradtam és rongyosra beszéltük a szánkat és baromi jó volt.

Jól indult a nap, mert az első órát ellógtam, aztán írt Dia, hogy a következő óra elmarad, tehát volt egy szabad ágyban fetrengős délelőttöm. A buszon voltam, amikor hívott Rami, hogy lemondták neki a ma éjszakát, és ő már nem találkozik Laci bával, szóval mondjam meg neki ezt és azt. Holnap műszakváltáskor találkozom vele utoljára, és jó esély van arra, hogy utána soha többet az életben, és még mindig jobban jártam, mint Rami. Nem akarom.

Bizarr volt ez a nap. Az Öreg barátságos volt, szépen kért és elmagyarázott mindent, cinkosan nézett rám a holland úr mögül és mondta, hogy mindjárt elmennek ám most már, viccelődött, nem zavarta, hogy négy óra valódi munkáért fizet nekünk nyolcat, aggódott, hogy van-e buszom hazajönni. Nem volt rossz, először majdnem két órán át nem kellett semmit csinálni szinte, de legalább még egyszer Laci bá műszakjában lehettem, délután is volt egy szabad másfél óránk, azalatt Misi bácsival a köszörű mellett állva megváltottuk a világot, meg viszonylag korán el is engedett minket az Öreg, akkor meg az ebédlőben folytattuk a világmegváltást, ha már Misi bácsi nem léphetett le velünk. Amúgy durva, hogy megnéztem a gép mai papírjait, és majdnem elsírtam magam azon, hogy a délelőttös aláírásánál az új bácsi neve van, nem Laci báé. Kurva nehéz lesz ez...

Holnap jönnek valami fontos leendő megrendelő bácsik külföldről a gyárba, úgyhogy ma az volt a harci feladat, hogy takarítsunk ki szépen úgy, hogy ne maradjon sehol por. Aki látott valaha kerámiagyárat, az tudja, hogy ez egy tök teljesíthető kérés lenne, ha kapnánk rá... nem is tudom... fél évet. Marietta volt a másik áldozat, nagyon lelkes volt, de sokra nem mentem vele. Nem akarok arról beszélni, milyen dzsuva lakott a kemence mögött, arról meg pláne nem, hogy az ablak előtti raklapok alatt mi volt (meg van is, mert oda nem látni be). Fél kilenckor elhajítottam a söprűt, ennyi volt, kész, vége, és mentem nyúzni Misi bácsit, hogy tanítson már meg szedni a nagygépet. Megtanított, úgyhogy a közbenjárásommal neki is meglett a darabszáma. Holnap tizenegyre megyünk, hogy mire jönnek a fontos bácsik, elindítsuk a gépeket is mutatóba.

Azért jó, hogy tegnap estére belázasodtam, mert így minden ricsajozás ellenére kialudtam magam.

Laci bá jövő pénteken számol le, jövő héten már az új lakatossal ketten viszik a délelőttöt. Az új emberről semmit nem tudunk, csak azt, hogy Gábornak hívják, meg hogy Laci bá megtiltotta, hogy utáljuk, amiért az ő helyére jön. Reggel öt óra ötvenkor álltunk az étkezőben, és ő mocskosul szorított és én nagyon sírtam, mert ez volt az utolsó, hogy együtt dolgoztunk éjjel, hogy együtt jöttünk ki, hogy órákat beszélgettünk. Oké, jövő héten műszakváltáskor még látjuk egymást, de így már nem. Soha többet. Hihetetlenül szar.

Mondtam Laci bának, hogy be kéne sprickázni a lineáris lófaszt, mert nyekeg. Nagyon furán nézett. Nem értettem, mit nem ért, Misi bácsi ilyenkor jönni szokott, és besprickázza a lineáris lófaszt.

- Én. Ezt. Nem. Bírom. Tovább! - sziszegem Misi bácsinak nagyon fáradtan, nagyon gépzsírosan hat órakor, amikor már nagyon az öltözőben kéne lennem.
- Dehogynem! - mondja, és vigyorog.
És megint neki lesz igaza.

Ma a főnököm kérdezte meg, hogy nem dolgozom-e túl sokat. Még valaki megkérdezi, ütök.

Nagyon mozgalmas éjszaka volt ez. Az egyik gépem nem ment, tehát unatkoztam. Tehát kishajókat hajtogattam. Egészen kis hajókat. Szünetben lefolyót szereltünk az ebédlőben. Négy óra körül papírrepülő-háborút játszottunk Misi bácsival. A hajtogatásról neki jutott eszébe, hogy igaz-e vajon, hogy egy lapot csak hatszor lehet félbehajtani. Teszteltük. Igaz. Pedig a hetedik hajtás érdekében rásajtoltam a cuccra két és fél tonnával és odaadtam Misi bácsinak, hogy játsszon vele ő is picit, de nem sikerült. 

Úgy döntöttem, hogy ma kihagyom a sulit, és olyat fogok csinálni, amit már régen: aludni. Ennek örömére, ráérek felkiáltással lekísértem Misi bácsit az alsó buszmegállóba. Ez azért fontos, mert nyáron volt utoljára ilyen, hogy nem siettem, és tök jó volt megint nem sietni. Ami elképesztő, hogy másfél hónapja ugyanott álltunk ugyanúgy, csak akkor még rövid nadrágban most meg télikabátban. Rohan az idő.

Csopiterin konkrétan a sírás határára kerültem, mert hihetetlen, hogy három órán keresztül ülnünk kell körben és érdektelen/személyes dolgokról kell beszélgetnünk, és mindezt egy kötelező főiskolai órán. De legalább most ezt fogom hallgatni, amíg el nem megyek melózni, mert Juli ezt énekelte, amikor vánszorogtunk át a Sparba, és az jó volt.

Este végre jött Misi bácsi. Szembe sétált velem a folyosón. Nagy öröm, nagy ölelés, egész éjjel nagy mosolyok meg pofázás. Az előbb meg kellett csinálnom a Szépszemű haját, mert Meli nincs, ovis fényképezés viszont van, és idegbetegen álltam neki, de aztán végeztem, és odabújt a gyerek, és olyan aranyos és szép volt, hogy az valami hihetetlen, úgyhogy most minden jó. Most még az sem zavar (de, zavar), hogy ma lesz csoportterápia óra.

Úgy volt, hogy bent maradok hétig melózni, aztán mégse, de nyugodtan írjam csak be magam, mert én vagyok a nap hőse.