Az életemnek annyi jelentéktelen, mégis iszonyú fontos mozzanata játszódott a gyárban, főleg a körül a három gép körül, amikkel néha olyan sok bajunk van. Hány maratoni beszélgetés, hány hallgatás. Hány ölelés, hány puszi, hány könny, hány mosoly, hány önfeledt röhögés. Hány vallomás. Hány vigasz, hány hála. Hány hiány, hány vágy. Hány csibészség, hány összenézés. Hány szorongás, hány fáradtság, hány büszkeség.

- Barney, le kell állnod a szoknyavadászattal, ha Robin fiúja akarsz lenni!
- Hé-hé-hé, a fiúja? Dehogy akarok én Robin „fiúja” lenni.
- Jó. Akkor mit szeretnél?
- Nem is tudom. Csak vele akarok lenni, állandóan. Meghallgatni, hogy milyen napja volt, elmesélni az enyémet, szeretném fogni a kezét és szaglászni a haját... De nem akarok a hülye fiúja lenni!

Monoton vigyorgás este tíz óta. A szokásos semmi. Csak elcseszett alapanyag, ami még el is fogy, vödörcipelés, dobozragasztás, közben sírva röhögés magunkon, de főleg egymáson. Hogy Misi bácsi megbízik bennem és tényleg segítség vagyok neki, hogy egy összenézésből tudjuk, mit akar a másik. Egy elfelezett alma, néma röhögés a kannibálok fura diákjain. Reggel párás ablak a kocsiban, aztán napfelkelte a hátunk mögött, negyvenes táblák, "városnézés". A farakás Zsoltiék előtt, a Zsófi néni háza, az almafa, amin termett, amit elfeleztünk. Hogy az dicsért meg, akinek a szava körülbelül a legfontosabb.

Leírhatatlan az az érzés, amikor a kétnapos jogsiddal beülsz az otthonodtól harmincöt kilométerre az autóba, sötétedik, szakad az eső, és rájössz, hogy kurvára nem működik az indexed. De szerencsére Julival voltam, aki mellett egyrészt biztonságban érzem magam, másrészt tudja a hazafele vezető utat (ja, én nem, miért kéne azt nekem tudni?), harmadrészt humorral tud ahhoz viszonyulni, hogy szopat minket az univerzum és ordítva énekli velem együtt, hogy lebukikfejemésúgyzokogok.

(...) pedig olyan szemei vannak,
mint hófúvásban a nyílt pályán veszteglő
vonat leghátsó fülkéjében a testi szerelem,
mint egy kerthelyiség, ahol sose voltam,
a fáira mégis emlékszem valahogy.

Meg a hajnali álmom a játékbiciklikről és a soha nem volt közelségről.

Annyira szeretem az ilyen péntekeket, amikor minden jó. Ma nem volt egy főnökünk se a közelben, volt viszont Misi bácsi meg Miranda, elfogyott az alapanyag, érdemi munka helyett inkább takarítgattunk (amiben háromszor annyira el lehet fáradni amúgy), kétszer szét kellet szedni a gépeimet, de Misi bácsi csak intett, hogy vegyem ki a kocsijából a szerszámokat és oldjam meg (a többi lakatosra nem merné rábízni, de belőlem kinézi, hogy meg tudom csinálni - imádom ezért (is)).
Aztán amikor öltöztem, hívott anyu, hogy menjek haza, mert el kéne mennem bevásárolni. Kocsival. Ja, megjött a jogsi.

Bocinak a bal válla alatt volt egy szív alakú foltja. Igazából kurvára nem volt szív alakú, de tudta úgy tartani a lábát, hogy én szívnek lássam. Cilának a jobb combján van egy szív alakú foltja.

Volt egy cica a gyárnál, aki igazából nem volt senkié, mi etettük meg a lakók. Hirtelen ötlettől vezérelve befogadtam. Az a munkatársaim jófejségét meg az összetartást jellemzi, hogy Viki küldött neki sült májat meg egy doboz tápot, és ma még Misi is visszaszaladt a szekrényéhez, hogy 'hétvégén nincs a Viki, szóval én akartam megetetni, csak már nem volt itt' felkiáltással a kezembe nyomjon egy alutasakos whiskast.

Általában én jövök zavarba és okozok magamban kárt véletlenül, de örülök, hogy tudok olyat csinálni, amitől Misi bácsi zavarában leforrázza magát kávéval.

Ez vagyok én. A lány, aki ül pár dobozon fáradtan, egyedül, egy feltűrt ujjú kabátba bújva, arra gondol, aki nincs ott, és reménykedik, hogy aki ott van, nem akar vele beszélgetni.

Délelőtt tíztől este nyolcig piszkáltam a Jánost, ökörködtünk Ramival, vihogtam mindenen. Aztán az utolsó szünetben kiültünk a raklapokra, ahol. Ültem, néztem magam elé, Csabi monologizált, és nem tudtam (dehogynem), hogy a fáradtság teszi-e (nem), de nem volt kedvem hallgatni, nem volt kedvem beszólni neki, nem volt kedvem felkelni onnan, csak ülni akartam a földet bámulva. Mármint az adott lehetőségeim közül, amúgy nyilván mást akartam. De azt nagyon.

Kézfogások, mosolyok, sms-ek, telefonhívások, üzenetek, pacsik, ölelések, még egy telefonhívás. Sikerült a forgalmi vizsgám.

Nem hiszem el, hogy ilyeneket kell álmodnom. Hogy megtiltanak nekünk dolgokat, én beletörődök, de a másik lázad. Hogy olyan emberek cigarettáznak, akik sosem. Hogy az egésznek olyan a hangulata, mint amikor két bűntárs cinkosan egymásra mosolyog.
Nem hiszem el, hogy ezekből az álmokból is muszáj felébrednem előbb-utóbb.

Simon Márton: Szeretnék lenni, de nem

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.