Egyhetes leállás van a gyárban, és ez engem elég érzékenyen érint, de úgy néz ki, megúszom azt, hogy megcsapjon a tavalyi nyár szele és azt érezzem, hogy nincs semmi dolog, és csak vagyok bele a nagyvilágba. Tegnap Julival meg Diával mentünk pancsizni a Balatonba, amit nagyon élveztünk. Azt hiszem, még Dia is, pedig elég intenzíven próbáltunk az agyára menni. Ma lovazni mentem Kingával, és mocskos vagyok és fáradt vagyok és nagyon jó így. Holnaptól apuval fúrunk-faragunk.

Ma engem választott a Szépszemű, megnyertem délutánra a felvigyázás jogát. A kánikula beszorított minket a házba, egy ponton azt éreztem, hogy ha még egy Bogyó és Babóca epizódot meg kell néznem, akkor kifolyik az agyam a fülemen, de aztán sikerült meggyőznöm a leányt, hogy inkább nézzünk Lúdas Matyit, meg még a Pityke őrmestert is felajánlottam B tervnek. Aztán fél hatkor elmentünk fagyizni, utána meg játszóterezni. Azon kívül, hogy a hazafele utat a nyakamban ülve tette meg, minden oké volt, ezzel is csak az volt a baj, hogy a bokámnál csorgott az izzadtság.

Misi bácsi első hozzám intézett mondata: na, milyen volt? A második: nem megmondtam, hogy nem kell félni és hogy ne legyél hülye? Ma kivételesen én meséltem neki, ő meg azzal szórakoztatott, hogy minden egyes leejtett vagy ferdén rakott lapkánál beszólt valamit azzal kapcsolatban, hogy elszoktam a munkától. Már hiányzott.

Ez meg mindig nem igazi bejegyzes, viszont Dia szepen irt mindent Word dokisba, es most eljottunk az internetkavezoba es hamarosan mindent feltoltoget a blogjara, szoval itt olashattok mindenrol reszletesen: http://500napzene.blogspot.hu/

Dia keni magát alapozóval és közben üvölt velem, hogy nem te leszel ott nyolc órát, hanem én! Meg ne halljam, hogy sajnáltatod magad! Itt tartunk. Diu és Szabina már most késésben vannak az idősek otthonából, Niki és én majd megyünk, amikor akarunk. Pánik.

Az első éjszaka mesés volt. Úgy kezdtük az alvást, hogy negyedóránként felbődült a harang, ami annyira abszurd volt, hogy neki kellett állnunk sikítva röhögni. Felkelés után reggeli, jókedv. Fogyatékosokat foglalkoztató gyár, ott leszek holnaptól. Az egyik gépnek olyanok voltak a kapcsolói, mint a kerámiagyárban - hazatértem, jó itt. Idősotthon. Kolesz (értsd: ministránslak). És akkor pánik. Ültünk körben négyen és hisztiztünk. Holnaptól mélyvíz. Dieter nélkül kettesével nyomás dolgozni. A hazatértem, jó itt átalakult meg fogunk dögleni-vé. Ezután séta, ebéd, eurós bolt, kolesz, vacsora, internetkávézó, kolesz. Újabb rögtönzött csoportterápia, lassú megnyugvás, lesz, ami lesz. Amúgy minden oké, lassan befejezzük a hisztit, mert kurva jó dolgunk van. Most alvás, az előbb ütött éjfélt a harang (de három szólamban bazmeg).

Passau szep, mi panikolunk, vannak hullamvolgyek, viszont net nincs, ugyhogy ket het mulva varhatoak visszadatumozott bejegyzesek fuzetbol masolva.

A dómnál van a szállásunk. Net nincs, viszont van negyed óránként harangszó. A városban délután futottunk egy kört, baromi szép. Holnap már megyünk a gyakhelyekre, még csak körülnézni. A pánikhangulat alábbhagyott, már csak az internetelvonástól szenvedünk. Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég megszólalt a harang, szóval helyesbítek: attól is szenvedünk.

Ki kéne menni a bőröndért. Másfél órája meditálok rajta, hogy ki kéne menni a bőröndért és el kéne kezdeni pakolni, de inkább írok erről egy postot, minthogy kimenjek a bőröndért és elkezdjek pakolni.

Oké, eddig vicces volt, hogy izgulok meg félek, mert hétfő hajnalban indulunk Passauba. Eddig jó volt, mert még melózok hat napot, még négyet, még egyet. Ma reggel lett véresen komoly. Amikor leállítottam a gépet. Amikor kijöttünk a gyárból. Amikor álltunk a távolsági busz megállójában, és láttuk, hogy jön az én helyim, és el kellett volna indulnom annak a megállójába, és csak álltam Misi bácsi mellett. Amikor nagy nehezen átrohantam és felszálltam a buszra és majdnem bőgtem. Ilyenkor előtörnek az autisztikus vonásaim, állandóságot akarok, nem akarok újat, be akarok menni minden nap a gyárba aztán hazajönni. Amúgy tudom, hogy hülye vagyok, és azt is tudom, hogy nagyon jó lesz ez a két hét, és azt is tudom, hogy többet tudok németül, mint ahogy most érzem, de akkor is kibaszottul félek.

Az utolsó szünetben Misi bácsin látszott, hogy eszébe jutott valami, hozzám fordult, és kijött a száján az a mondatkezdés, amit imádok: és az meséltem már, hogy...? És még nem mesélte, úgyhogy gyorsan pótolta ezt a hiányosságot, ezzel el is ment a szünet plusz öt perc, mikor is én felálltam, hogy bemegyek, mert egy hős vagyok szoros a kurva norma, ő meg elkezdett egy újabb történetet. Nem tetszik bejönni? - kérdeztem reménykedve az ajtóból. Olyan jól ülök itt - mondta, és nézett rám, mint egy plüsskutya. Bámultunk szomorúan egymásra, aztán elindultam be. Nem voltam még a folyosó végén, amikor utolért.

A gyárban én vagyok az egészségügyi személyzet. Cukrot mérek, sebet kötözök, gyógyszert adok, varratot ellenőrzök, rovarcsípést próbálok beazonosítani, megkérdezem, mi volt a dokinál, megrándult kezet szerelek, és mindenkit szépen kérek, hogy vigyázzon magára ("Ramóna, meg ne merd emelni a műtött hátaddal azt a szart!", illetve "Misi bácsi, ilyen kézzel hagyja már a picsába az egészet ott, ahol van!".

- Mi van veled, leány?
- Már hánytam is.
- Na! Alakulnak a dolgok!
Ilyen az, ha nem vagyok jól éjszaka, és Misi bácsi aggódik. Amúgy imádom a munkatársaimat. Ramóna azzal töltötte az éjszakát, hogy Évi, igyál kávét. Egyél csokit. Mit hozzak? Az a baj, hogy semmit nem eszel egész nap. Nézd, van ilyen csokim, kéred? Máté (Jázi bátyja) felajánlotta, hogy ha kell, van nála svédcsepp, meg leukoplaszt is. Misi bácsi meg csak állt mellettem részvétteljesen, néha mondott valamit, és amikor tudtam rajta mosolyogni, akkor örült.

Az éjszakás műszakban az a jó, hogy az ember mindenen tud röhögni. Azon is, hogy abszurd módon változik a mérete a lapkának és beállíthatatlan a gép. Igazából két órát azzal töltöttünk Misi bácsival, hogy egyikünk elment a mérlegez, visszajött, mondott egy számot, röhögtünk, próbáltunk valamit állítani a gépen, valaki megint ment a mérleghez, visszajött, mondott egy az előzőtől nagyon messze lévő számot és megint röhögtünk. Aztán szétszedtük az egészet, és bár ez teljesen feleslegesnek bizonyult, én élveztem. Szeretem, hogy Misi bácsi megengedi, hogy segítsek neki szerelni. Azt is szeretem, hogy azon a szinten vagyunk, ahol már nem kell mondania, mit fogjak vagy honnan hozzak mit, mert tudom, hogy mi kell és csinálom magamtól, és talán tényleg segíteni tudok neki, nem csak belekíváncsiskodni mindenbe.

Este kijöttünk a gyárból, egy autó elindult a parkolóból, lépésben jött utánunk. Már az út szélén mentünk, nem tudtuk, miért csak araszol mögöttünk, mikor bőven el tudna menni. Aztán a dudálás és rövid bután nézés után rájöttem, hogy apu az, és azért araszol, mert haza szeretne hozni.

Eleredt az eső, és Misi bácsival ott hagytuk a gépet, ő az ajtóig jött én meg kiálltam széttárt karokkal ázni. Giccses pillanat, boldogvagyok érzés, röhögés bele a világba. Mert akármi van, akkor is jó nekem.

Az egyetlen kurvajó gépről be szoktunk segíteni a többire, hogy meglegyen a norma. Na, most hogy azt emelte ez a drága ember, már más gyártmányt csinálunk a kurvajón, tehát besegítés kilőve. Amiért én nyertese vagyok a történetnek: szerintem viszonylag sokat leszek a jó gépen, mert annyira pici lapkák jönnek róla, amitől normális ember meghülyül és kifolyik a szeme, és még meg sem tudja csinálni a normát. A műszak lélektani mélypontja az volt, amikor este hat körül Misi bácsi megállt mellettem, és annyit mondott, hogy na, az Adri már kiborult. Aztán bent maradtam vele az utolsó szünetben és gyártottam neki Emese gépéről, szóval picit megnyugodott meg meg is ölelgetett. Én kilenckor letettem a lantot, úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó többet gyártani a normánál, Misi bácsi ezzel egyetértett, úgyhogy megmutogatta nekem az új gépeket, szétszedte, belenézhettem, eltekergethettem.

Az Öreg kirakta a faliújságra az új normás táblázatot. A siratófal kifejezés új értelmet nyert. Az azért elég vicces volt, hogy hatvan darabbal (az lófasz, öt percnyi munka) sikerült túlteljesítenünk, gyorsan bepakoltam a felesleget egy tokba, és Misi bácsival beraktuk a hátsó ürestokos raklap aljára középre, hogy legyen holnapra vésztartalék.

Van egy "új" kutya, Robi a neve, bátyáméké, és most hozzánk költözött. Gondoltam, van húsz percem, trenírozom kicsit az állatot. Egy darab tízszer húsz centis pocsolya van az udvarban, amellé sikerült leültetnem, nem is lettünk vizesek, csak az ő jobb lába volt benne a latyakban. Aztán megkértem, hogy adjon pacsit. Nem voltam rá felkészülve, hogy negyvenszer orrba, mellbe, szájba, lábon, stb. fog vágni a jobb (érts: sáros) mancsával.
Amúgy megvannak a vonatjegyek, 15-én indulunk Passauba, és eltöltünk ott két hetet Caritas-gyakornokként.

Egyre családiasabb a kis csapat a gyárban, ezen a héten különösen, a legjobb fej emberekkel vagyok egy műszakban. Messziről integetünk egymásnak. Tegnap én vittem sütit, ma Laci bá. Félórákat ülünk a kajáldában és pofázunk. Csesztetjük egymást, főleg Rami meg Laci bá, aki 'a kedvenc lányaim'-ként emleget minket. Kibeszéljük a többieket. Mosolyogva kezeljük egymás hisztijeit. Összenézünk és vigyorgunk. Kiröhögjük Adrit, ha nem tud megbirkózni a szódagéppel. Misi bácsinak véletlenszerűen eszébe jutnak dolgok, akkor elhajítja, ami a kezében van és odajön elmondani.