Farkasszemet nézni. Félig alvó ember szempilláját baszkurálni. Reggel hatkor bemenni a kocsmába. Várni a buszt és kibújni a nemszabad rácsai mögül.

Nem akarok ez a lány lenni, aki hálás azért embereknek, mert megtűrik maguk mellett. (Pedig nyilván nemcsak megtűrik.) Az a lány akarok lenni újra, aki nyáron voltam. Az, aki emberek nyakába csókolt, és vihogott ok nélkül folyamatosan.

Reggel felkelek, és hirtelen azt se tudom a bőség zavarában, miért kezdjek el bőgni. Végül úgy döntök, hogy most épp amiatt kezdek el, hogy a saját limbikus rendszerem ennyire ért ahhoz, hogy kibasszon velem.
Este úgy köszönök el a munkatársaimtól, hogy megkérdem, szabad-e puszit adnom.
Az a baj, hogy az "én" nevű halmaz nem részhalmaza az "emberek, akiket szeretek" nevűnek.

Még sosem volt sűrűbb homály.

Kurvára gyűlölném most istent, ha még tudnék hinni abban, hogy létezik.

Ó, ti álmosan depresszív péntek reggelek, de nem hiányoztatok!

Gyakorlaton egy kilencvenéves nénivel az anatómiáról és a középfül részeiről beszélgettünk, egy másik azt mondta, hogy szeret engem, többen megdicsértek, mert szerintük ügyes vagyok meg kedves. Igazából egyik sem vagyok, de meglepő módon nem utálom az idősotthont.

Este Misi bácsi vállán sírtam, hajnalban rajongva kértem, melyik történetet mesélje el, és aztán melyik másikat. Valahogy műszak végére minden kisimul.

Ma újra iskolában voltunk. Nyolctól ötig. Egy apró gyíkocska szembeszaladt velünk a folyosón délelőtt. Más értelmes dolog nem történt.

Nem vicc, tényleg. Egy órája ordíttatom.

A puszi, amit az előbb adtál, nem kell. Szóval visszaadom.
Szeretem a munkatársaimat.

Ültünk a két Misivel a lecsomagolandó árun, ők meséltek, én hallgattam őket, aztán az addigi agyalásom végeredményeképp gombóc lett a torkomban, mert azt éreztem, hogy én ezt nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg, hogy szeressem őket (nem is az, hogy ők engem - azt eddig is tudtam, hogy nem érdemlem meg). Azért néha még meg tudnak lepni a saját önértékelési problémáim.

Ezt akkor hallgattam mindig a buszon, amikor még minden kibaszott reggel bementem iskolába éjszakás műszak után, és utáltam az egészet, és sokszor arra ébredtem, hogy az ablakhoz koccan a homlokom, de ha ez a szám következett, mindig mosolyogtam. Mert megértettem. Minden. Egyes. Szavát.

Értem én, hogy istenről és a halálról szól ez a dal, de nekem kurvára egy egyszerű emberi lényről. Ezzel így meg is kaptuk a világhoz fűződő viszonyom.

Nézz rám,
gyógyíts meg!
Mentsd át hozzád
görcs életemet!
Vedd el tőlem a bűnt!
Fagyos hónapok tűnjenek el,
dobd rám égő gyufád!

Életem, szépen kérlek, hadd ne kelljen szájba basszalak! 

Feri bácsi döbbenten kivesz a nagygépből egy papírfecnit, amit Misi bácsi bejlagnak rakott bele. Széthajtogatja, majd felkiált: Gyerekek! Megvan a csikló!
Így dolgozunk mi.

A lakatosok váltják egymást. Az elmenőt megpuszilgatom, az érkezőtől kapok körtét. (Miért is szeretek itt dolgozni, 5638741. rész)

Szeptember elseje, a konyhapultnál szendvicset csomagolok ebédre. Eszembe jut, hogy ez pont olyan, mint amikor középiskolás voltam. Az is eszembe jut, hogy a faszomat az egész iskolába/gyakorlatra járásba már.