Szünetben beültünk a kemence mögé és halál komoly arccal, egymásra könyökölve olvastuk tíz percig a dekopír - pardon, szúrófűrész - használati utasítását oroszul. A betűket kettőnk közül csak én ismerem, a nyelvet viszont egyikünk sem beszéli. Nem kell nekünk sok ahhoz, hogy elfoglaljuk magunkat.

Ehhez a Rúzsa-dalhoz társul bennem egy bizonyos életérzés (az a sírva ordítós fajta). Ma hajnalban felcsendült a rádióban, igaz, kicsit tucc-tucc stílusban, de ettől még baromira örültem neki. De bazmeg a refrénben a csak a bolond remél-t kicserélték ember, mindig remélj-re. Nem tudom, ez kinek az ötlete volt, de megkérném az illetőt, hogy menjen a picsába. Hogy lehet egy dalt így megerőszakolni egy kis áloptimizmusért, ó hogy?

Annak az autónak miért ilyen a háta? A Trabant miből van? Akkor az nem is tud behorpadni? Az ott milyen repülő? És mekkora? És milyen magasan lehet? A repülők hogy nem esnek le? Hogy lehet egy repülőt kormányozni? És a helikoptert hogy lehet kormányozni? Ha egy játékrepülőnek a távirányítója elromlik, akkor a repülő így elrepül a faszba? 
Az a szomorú, hogy ezek nem egy ötéves kérdései az óvóbácsihoz egy esős nap folyamán, hanem az én kérdéseim a munkatársamhoz egy tízperces séta közben.

Telefonon néztem délelőtt a facebookot, láttam, hogy írt Juli. Az üzenet elejéből annyit láttam, hogy "Ezt így amúgy komolyan gondolta bárki,...". Tudtam, hogy a suliról lesz szó.

Tizenkét óra munka után este hatkor Misi bácsival álltunk az alsó buszmegállóban, nevettünk nagyon és pezsgősüvegből ittuk Feri bá házi pálinkáját.

Egy hét, és vége a nyárnak. Megvettem a fehér papucsot a gyakorlatra. Semmit nem csináltam a nyáron, mégsem hiányzott semmi. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a félév, szerintem nem fogom annyira utálni. Nem fogok tudni akkor dolgozni, amikor akarok, azt már most utálom. Éjszakás heteken kurva fáradt leszek. Igazából nem bánnám, ha sose lenne vége ennek a nyárnak.

Egy rajzfilmbéka dalával tudnám a legjobban körülírni a személyiségemet.

Huszadszor kezdem újra a bejegyzést, mert nem tudom, hogy írjam le, amit le akarok írni. Azt se tudom, le akarom-e. De azt tudom, hogy ma másfél percig nem hallgattam arra a kis részre, és most boldog vagyok.

Hajnalban álltam a buszon és a rádióból megszólalt az a dal, amit tavaly nyáron minden egyes hajnalban hallgattam a buszon munkába menet. A falonamit emeleka teneveda vakolat. Édes nosztalgia, ami valahol mélyen kurvára fáj. Akarode? NEM!
Délelőtt mindenki megőrült, téglákat nyalogattunk, én folyamatosan visongva röhögtem, Misivel szívattuk egymást mint két nagycsoportos (mármint két igencsak perverz nagycsoportos, akiknek minden második mondatában szerepel valami utalás a szexre).
Délután amerikai autókat bámultunk Komáromban, ma is megyünk.

A kánikula miatt minden reggel azzal kezdődik, hogy befonom Viki haját. Ez a két perc a napnak az a része, amikor úgy viselkedünk, mint a lányok.

Mi az: négy lába van, mégse dől el? ...mégis eldől! Bázmeg! - megpróbáltam Misinek elmondani egy viccet, amit, mint az kiderült, tőle hallottam nemrég.

Ma először megtörtént velem is az, ami a szép lányokkal rendszeresen: utánam fütyültek a melósok. Igaz, hogy a saját munkatársaim voltak azok, de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon.

Elég sok dolgot megtanultam az elmúlt két és fél évben, de kettőt most kiemelnék: kötődni és nem kötődni mindenkihez. Az utóbbi valami védekező mechanizmus lehet, akkortájt alakult ki, amikor Gábor bá felmondott. Laci bá volt az első, aki elment azóta, hogy itt dolgozom; zokogva kapaszkodtam bele és jóval tovább sírtam utána, mint az normális lett volna. Janit valószínűleg ma láttam utoljára, és két puszival meg egy mindenjóttal váltunk el. (Tudjátok, ahogy a felnőttek szoktak. Mármint azok, akik nem olyan elcseszettek, mint én.) Nem tudom, a személyiségfejlődésem szempontjából jó-e ez az irány, de kevésbé fáj.

Misi bácsit teljesen elbűvölte a rajzom (ami amúgy gagyi lett) a ZIL-ről, amit a honvédségnél vezetett. Elrakta a mintás mappába, hogy ne legyen baja, néha megnézte, akkor nagyon vigyorgott, mielőtt pedig kivitte volna a szekrényébe, eldicsekedett vele Daninak. Este meg kiélveztük a főnöktelenséget és kiálltunk az udvar közepére csillagokat bámulni. 

Tíz percig álltam félpucéran a szekrény előtt azon gondolkodva, hogy vajon hogy keletkezett az a baszott nagy karmolás a bal mellemen. Sajnos rá kellett jöjjek, hogy csak az egyik gépemmel kerültem intimebb viszonyba, mint szerettem volna.

- Mi a kurvaistenezés oka? - kérdezi Misi bácsi mintegy köszönésképp a hátam mögül.
- Széthúzták ezen a szaron a levegőt, rádugták a pisztolyt, aztán így hagyták, én meg rakhatom össze, de kurva nehéz beledugni, mert dzsuvás az egész, csúszik minden az olajtól, mert egy éve szivárog megtörtem apám kocsiját. A tükröt. Letörtem a tükröt a kocsiról. - válaszolom kifogástalan higgadtsággal.
Aztán a délután folyamán terápiás célzattal olyanokat mesél, hogy ő is lekúrta IFÁ-val az ereszt, egyszer nekitolatott a diófának, a Gyöngyike meg teljes gázzal törte le a tükröt az oszlopnál, hogy lássam, más is balfasz.

Egy hét leállás után meglepően sok az egy négyzetméterre eső mosolyok száma a gyárban.

Juli áthívott, hogy mókázzunk felnőtt-módra kis főzéssel, ha már a városban vannak Julival. Röhögtünk sokat, közben hárman közösen főztünk Juli főzött Julinak és nekem gyümölcslevest (nyilván nem az én Julim volt az a Juli, aki főzött, nehogy bárki félreértse). Nyugdíjas-buli volt, imádtam.

Miért kell azt álmodnom, hogy vizet öntök valaki szemébe?