Oké, nem rossz dolog ez a leállás, de kb. most tartok ott, hogy kurvára vége lehetne már.

Céges buli. Régi sztorik, szilvás unikum, szeretet, összekacsintás, puszik, ölelések. Hála. A második család.

Ott álltunk a gépeink között, kapaszkodtam a létrába, Misi bácsi kezében egy diótörő figurás karácsonyfadísz meg egy rajzolt mikulássapkás Karak volt, és meg akartam állítani az időt.

És most felmegyek a szobámba reményteli izgalom és öngyilkos pesszimizmus között ingadozni.
Family guyban elhangzott mondatot ars poeticának választani gáz, ugye?

- Jövő héten hogy dolgozol?
- Leállás lesz jövő héttől. Majd csak januárban megyünk.
- Úristen. És... jól vagy?

- Tudja, ugye, hogy nagyon?
- Nem tudom.
- Az baj.
- Miért?
- Mit miért?
- Mert...?
- Mert csak! Azért.
Olyan szintre sikerült fejlesztenünk a saját kis kommunikációnkat, hogy néha már mi sem értjük.

Már csak két nap van hátra a gyakorlatból, ami egyrészt nagyon-nagyon jó, másrészt szinte biztos vagyok benne, hogy pénteken nagyon fogok sírni.

Összekoccant a homlokunk, és rájöttem, hogy igazából se jogom, se okom nincs sajnálni magam.

A Mikulás a gyárban járt, pontosabban mindenkivel küldött valamit a többieknek. Súlyos cukormérgezés egy műszak alatt.

Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Nincs jobb, mint arra ébredni délután fél ötkor, hogy felhív a Misi, és az első, amit hallok a telefonból, az egy dal, amit Feri bá elénekel nekem, aztán Misi kiveszi a kezéből a telefont, és összefüggéstelenül információkat közöl arról, hogy mennyire szeret. Aztán felhív még kétszer (egyszer a hangok alapján hugyozás közben), hogy ugyanezt kihangsúlyozza. Aztán még egyszer felhív a zsebe is, hogy sisteregjen a telefonba. Azt hiszem, méltóképp meg sikerült ünnepelniük a Ferenc-napot.

A teológusnő, aki gyűlöli az egyházakat; szeret engem, mert ugyanolyan cinikus fasz vagyok, mint ő; érti a poénjaimat és mégsem sértődik meg rajtuk; vinnyogva röhög velem a Sparban egy zacskó kekszen. Baromira kedvelem az otthon egyik szocmunkását.

Nem tudok nem rajongani azért, hogy Misi bácsi olyan hangsúllyal képes mesélni egy IFA-ról, amiben nem volt olajnyomás, mintha a Jancsi és Juliskát mondaná egy négyévesnek.

- Ilyenkor nem haragszik rám...? Amikor ilyen vagyok.
- Miért haragudjak?
- Tudom, hogy fura vagyok...
- Az vagy.
- Haragszik?
- Miért haragudjak? 

Van egy téma, ami eddig akárhányszor szóba jött, én vagy azonnal elkezdtem terelni, vagy ha nem volt erőm, akkor csak bekussoltam és haraptam a szám. Aztán ma eljött az a pont, hogy nem bírtam tovább, és zokogtam, mint valami kölyök, az asztalhoz basztam a szemüvegem, és elmondtam háromszor, hogy tudom, hogy szánalmas vagyok (mert az vagyok). Szerencsétlen Misi bácsi először elröhögte magát, aztán csak mondta, hogy ne féljek, nincs mitől. Azt már alig merem megemlíteni, hogy reggel a buszmegállóban meg a boldogságtól fakadtam sírva. Lassan illene összekaparnom magam.