Harminckét óra alatt dolgoztam huszonnégyet, szóval volt időm elgondolkodni azon, hogy mekkora egy megveszekedett marha vagyok én, akire elég szépen néznie a főnöknek, hogy mindent szart bevállaljon.

Az izosztatikus sajtolásról beszélgettünk a farostlemezeken ülve, és azt éreztem, hogy ide tartozom. Jó tartozni valahova. Valakikhez. Valakihez.

Egy természeti csoda ez a nő. Két napja nincs hangja, de kiabálni így is tud...

Könyörögtem Misi bácsinak, hogy mondjon el egy hosszan mesélhető Hofi-viccet, de azt mondta, nem emlékszik már, hogy volt. Szóval elmondtam neki, hogy volt, hogy el tudja mondani.

Az agyam racionális részét, úgy néz ki, minden kapálózása ellenére falhoz állítottam és fejbe lőttem, hogy ne zavarjon a hülyeségeimben.

A szociális munka világnapját ünnepeltük ma tegnap. Este hatkor még segélykérő üzenetekkel bombáztam az apámat, tizenegykor már csak annyit írtam a munkatársamnak, hogy a város részeg szocmunkásai épp Nagy Feróra kacsatáncolnak, és az élet meseszép (pedig az estét kénytelen voltam józanon végigtolni). Meg amúgy is, van valami abszurd báj abban, amikor az idősek otthonának a konyhájában mosogatsz hajnali egykor, az igazgató asszony adogatja neked a poharakat és közben ordítva éneklitek, hogy ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ.

Amikor két bájosan esetlen ember megöleli egymást, azt kívülről nagyon mókás lehet figyelni, ez jutott eszembe ma éjjel.

Az ébredésemet követő tizedik percben már bőgve feküdtem az ágyban, és rájöttem, hogy ha nem kaparom össze magam, akkor meg is érdemlem, hogy szenvedjek.

Tudom, hogy nincs jogom haragudni rá, ennek ellenére felbasz, hogy nem haragszom rá.

Tizenkét órát melóztunk, aztán este hatkor az alsó buszmegállóban Misi előkapott a táskájából két csizma alakú kupicát meg egy üveg húgymeleg unikumot. Így mulatunk mi.

Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de bele fogok dögleni.