Nem is az a rossz, amikor egy órán át van valami bajom, de nem jövök rá, mi. Nem kúrt fel senki, oké, holnap be kell menjek dolgozni a sokat beszélő nőkhöz a szomszéd gyárba, de ezt igazából nem bánom, nem vesztem össze senkivel, nem kell csinálnom semmit, amit nem akarok.
Az a rossz, amikor tök véletlen rájövök, hogy mi a bajom.

Já-zi-ha-za-jött.

A leállás előtti utolsó munkanap végén visszarángattam Misi bácsit az öltöző ajtajából egy hiányoznifog-puszira. Aztán öt perc múlva szóltam neki, hogy várjon meg, hazajövök én is, mert az Öreg elengedett. Amikor kijöttünk a gyárból, még örültem a 'nyári szünetnek', mire leértünk a buszmegállóba, már görbült a szám, hogy túl hosszú lesz ez a másfél hét. Nem gondoltam volna pár éve, hogy képes vagyok így kötődni (helyhez, emberhez, géphez, munkához, bármihez).

Eszkimókról, földönkívüliekről és nyelvpirszingekről beszéltünk a hársfa alatt ülve, miközben egy képzelt hangyára vadásztunk. Ezek a napjaim legjobb húsz percei.

Van ez a vén, süket, fél szemére vak óriás schnauzer, aki két hete a miénk. Ott tart a beilleszkedésben, hogy esténként teljes magabiztossággal robog be a szobámba, kizárólag fekve eszik, ha kell a szobámban a hely és felpakolom őt az ágyra, akkor maga alá gyűri a takarót és villámgyorsan elalszik.

Van az a röhögés, ami olyan spontán jön és olyan erővel, hogy képtelenség visszatartani, pedig illene. Ilyen, amikor például fél órája mindenki az istenverte mintaméréses papírt keresi, amit Misi bácsi odaadott Gábornak, hogy rakja az Öreg asztalára, de aztán nyomtalanul eltűnt, és végül az Öreg durcás arccal odakiabál, hogy megvan!, a kezében pedig egy cafatokra tépett, majd akkurátusan összecelluxozott papírt lobogtat.

11 órakor elhajítottam a kesztyűmet, hogy kitépjem egy szál hajamat, hogy megmérjük, milyen vastag. Öt század milliméter, ha érdekelne valakit rajtunk kívül.

Lehet, hogy jót tenne, ha képes lennék olyan állapotba kerülni, hogy az agyam már kikapcsol, de a szám még beszél. Nem, az alkohol nem segít.

Jó lenne, ha felfognám, hogy ez a nyár pontosan olyan nyár, amilyenre 2013 szeptembere óta vágyom, szóval akár be is fejezhetném az ősztől meg az iskolától való rettegést és élvezhetném is.

Sok pénzt fizetni azért, hogy fájjon (sokszor és nagyon). Vettem súlyzókat.

Amikor lemondják minden diáknak a melót, de Misi bácsi délután négykor mégis arra jön vissza a csarnokba egy halom kartonnal a kezében, hogy én hosszú szoknyában állok a szétkapott gépe előtt egy doboz sütivel. Az a mosoly leírhatatlan.

Nem tudom, hogy kölyökkoromban azért basztattak a többiek, mert már akkor is fura voltam, vagy azért vagyok fura, mert akkor basztattak. Valószínűleg két egymást gerjesztő dologról lehet szó.

Olyan békét szeretnék a környezetembe és a fejembe egyaránt, mint ami akkor volt, amikor minden este ezt hallgattam. Sosem lesz már olyan, tudom.

Állunk a hársfaillatban, én hisztizek, Misi bácsi egy félmondattal megnyugtat.