Tegnap három órán keresztül szagolgattam az új ágyneműmet. Az okokat hagyjuk.

Viki tavaly nyáron még olyan volt, mint egy mumus: a többi diák mondta, hogy kibaszott egy sárkány, én meg kerültem, mint a tüzet - tegnap reggel röhögve öleltük egymást (ami mindkettőnktől elég nagy szó). Az Öregtől tavaly még féltem, most már ismerem a dilijeit, tudom, mikor nem kell hozzászólni, de amúgy nagyon bírom. Tavaly féltem délelőttözni, főként az előbb felsorolt két ember miatt, aztán végigdélelőttöztem négy hónapot, és megszerettem a társaságot. Jó, hogy azért változnak a dolgok meg a vélemények néha.
Misi bácsi már tavaly nyáron is mindig mesélt az előző munkahelyeiről, a suliról, akármiről. Ma szünetben beleettünk egymás kajájába aztán három órán keresztül regélte a honvédségi kalandjait. Másfél éve mondja, de mindig akad új történet - ha meg épp nem, akkor (mintha valami kölyök kérné a Jancsi és Juliskát) azt mondom, hogy mesélje el azt, amikor... Van, aminek sosem szabad megváltoznia.

Ottfelejteni magamat mellette, a homlokomat a vállán, a kezemet a tenyerében.

Van az az ölelés, amikor a csarnok közepén vihogva, ugrálva csimpaszkodik a nyakába a két leány - a viszontlátás öröme. Meg van az az ölelés, amikor az ajtóban megvárva, mosolyogva, csendben kapaszkodom bele én - a viszontlátás öröme, a hiány, az összes szar, amit csak pár szóval tudtam eddig említeni neki, meg hogy soha többé ne csinálja ezt velem.
Misi bácsi visszajött.

Török Sophie: Fantáziámban élsz

Fantáziámban élsz, anyagtalan
semmiből teremtettelek magamnak!
Most már csak annyi realitást adj,
csak egy körömnyi szilárd pontot,
amin egy lepke megkapaszkodhatik
hogy láthatatlan finom szálain
a magasba tornázhassa magát --
s napfényes közeledben
szőhesse céltalan álmait.

Hihetetlen, mennyi emlék tudja kötni az embert két és fél tonna vashoz. Lerohadt az egyik gépünk, de nagyon. Ma vitték el, hogy megpróbáljanak bele életet lehelni újra. Egy batár nagy vén dög volt, lomha óriás hatalmas erővel. Az indítókarjának az előrelökése felért egy konditermi edzéssel. Mindig szerettem, mert lehetett mellette pihenni, már amikor nem hisztériázott. Ezt a gépet tanultam meg először állítani - vasárnap éjjel volt, Misi bácsi a pulcsimmal betakarva aludt, nem akartam felkelteni. Ezt a gépet szedtük szét először mi ketten, emellett lettem először vállig gépzsíros, emellett beszélgettünk napi 6 órákat, még Laci bácsival is. Jó, nem volt mindig egy álom vele dolgozni, ha olyanja volt, három percenként leállt, néha minden előzmény nélkül elszállt az elektronikája, néha darabokra tört egy alkatrésze, mindig ugyanaz, mindig ugyanott, sosem jöttünk rá, miért. Vagy háromszáz liter olajat szivárogtatott el az elmúlt egy évben. Ma meg ott lógott a nagytargoncán, mi csak néztük, közben azt mantráztam magamban, hogy nem kötődünk érzelmileg gépekhez. Indulás előtt még megpaskolgattuk a burkolatát (mintha csak egy lónak a lapockáját) és jó utat kívántunk neki. Mert mégiscsak kurvára kötődünk érzelmileg gépekhez.

Nem akarom soha többé azt álmodni, hogy el kell búcsúznom.

Ja, szóval nem tudtam róla írni, ezért nem írtam inkább semmiről. Meghalt a nagymamám. Beteg volt (amiről szintén nem tudtam írni annak idején). Kezdem unni ezt az évet most már tényleg.

Ő középsúlyos értelmi fogyatékos, én papíron ép értelmű. Ő két napja ismer, és azt mondja, szeret, én meg évek után is alig tudom körülírva kinyögni. Ő elküld a faszba, ha épp haragszik rám, én faarccal tűrök, még ha üvölteni is lenne kedvem.