És akkor a lány bevett egy Frontint és rákeresett a városban praktizáló pszichológusokra.

- Mi történt a szemeiddel?
- Az, hogy fél kibaszott éjszaka bőgtem miattad, te barom!
- Fogalmam sincs, reggel így keltem.

A változás ijesztő, a jövő homályos, én meg ma körülbelül hússzor bőgtem el magam, mert kaptam egy állásajánlatot, amire fél éve számítok. (És itt most ne arra gondoljunk, hogy Évikét egy messzi országba hívták valami ismeretlen munkára, csak most komolyan felmerült, hogy a főnöke felvenné minőségellenőrnek. Igen, Évike ennyire autista.)

Kibaszottul fáj a hátam, mert kitekeredve szedem a gépet, mert normálisan állva is elférnék bőven, de akkor túl közel lennék a Rékához. Pedig még kedvelem is! Annyira jó lenne, ha kevésbé lennék életképtelen! - hörögtem Misi bácsi ölében könyökölve. Kaptam mára magam mellé egy csajt, hogy ne egyedül szopjak a két géppel, szóval ma csak az volt a probléma, hogy szociofób vagyok.

Azért a nemkicsit fárasztó melótól mára csak kikattant annyira az agyam, hogy fél nyolckor nekiálltam Emergency Hosue-t énekelni, még reppeltem is baszd meg. Hörbi, tedd a dolgod!

Nagy baj nem lehet, amíg a főnököm olyan melót bíz rám, ami amúgy kibaszottul kétemberes; amíg a másik diákkislánnyal kitaláljuk, hogy fogunk ötvenes téglából elefántot faragni; amíg a munkatársam már szállna le a buszról, de még visszahajol a puszijáért.

Nem igazán tudtam elképzelni, hogy a koncert utáni diszkóban a placc közepén fogok táncolni a kis suta mozgáskultúrámmal, és mégis. A vodka csodákra képes.

Ültem Misi bácsi mellett a raklapon, ő mesélt, én ötpercenként elrohantam lepakolni a gépemről, aztán mentem vissza a raklapra. Nagyjából ennyi történt a nyolc óra alatt. Azt hiszem, ilyenkor vagyok boldog.

A folyosón ordítanak a szomszéd gyár melósai, veszekednek, baszkodják az ajtókat. Mi ketten állunk az öltözőben, kapaszkodom Misi bácsiba, és csend van és béke.

You make my dopamine levels go all silly.

Kinyitom a ma vásárolt Fodor Ákos könyvet, és ez az első oldal. Céloz, lő, betalál.

Két pinás vicc között tök őszintén beszéltünk az elbaszott önértékelésemről, a legerősebb kötődésemről, a családjáról, a gyászról, a munkatársainkról, a normális szó jelentéséről, a biszexualitásról, a jövőről. Szeretem a Misit.

Tudtam, hogy túl jól viselem ezt az egészet, és előbb-utóbb padlóra fogok kerülni, de a ma délelőtti totális összeomlásom még engem is meglepett. Ismét hála Misinek, aki egész nap őrködött felettem, meg Misi bácsinak, aki este megölelt mielőtt elment, és megígértette velem, hogy kibírom.

Ja. Szóval bekövetkezett az, amitől azóta félek, mióta megértettem a halál mibenlétét. Meghalt a nagypapám.

Az embernek, akivel akkor találkoztam először nagy vonalakban és konkrétumok nélkül beszélni kezdtem a legfontosabb érzésről, amiben valaha részem volt. Meghallgatott, majd azt mondta, hogy ja, akkor végül is semmi komoly? Azt gondoltam, hogy szeretném elharapni a torkát.

Ilyen nehéz még sosem volt évet összegezni. Mit írhatnék? 

Zselenszky, Hiperkarma, vállalhatatlan tucctucc.

Nyár. Három műszak, hársfaillat, rajzok, hajfonás. A reggeli séták voltak a napjaim legjobb részei. Szerettem ezt a nyarat, sőt, akkor talán még magamat is kicsit.

Ölelések, nyakba lehelt csókok, lopott puszik, vallomások, és kibaszott sok sírás.
Munka. Sok munka. És ha már munka: munkatársak. Akik fontosak voltak, azok egyre fontosabbak. A két Misinek sosem fogom tudni meghálálni, hogy bármikor a nyakukba borulhatok ha épp bőgök/örülök/mániás rohamom van.
Gyakorlat. Új emberek, új feladatok. Végkimerültség.
Papa kórházban.
Mit szeretnék 2016-ra? Xanaxot Unicummal. Önbizalmat, ugyanezeket az embereket magam körül.
Boldog új évet mindenkinek!