Megvan a közúti elsősegélyvizsga, haladunk a jogsi felé. Kurva lassan, de haladunk.

Majd néha emlékeztessen valaki arra a másfél hónappal ezelőtti mondatomra, hogy én soha többet senkit nem fogok megkedvelni ebben a kibaszott gyárban, mert hajlamos vagyok elfelejteni.

Újbácsi 2 (innnentől hívjuk Csaba bácsinak) belopta magát a szívembe. Black Sabbathot hallgattunk, beszélgettünk sokat a zenéről és elég mélyen elfilozofált arról, hogy meg kell élni a jelent, nem a múlton-jövőn kattogni. Azt hiszem, jóban leszünk.

Péntek este Vad Fruttik koncerten tomboltunk. Volt némi alkohol, baromi nagy hőség és hihetetlen extázis. Nagyon-nagyon jó volt. Azóta itt a Jázi, én időnként eltűnök KRESZ-tanfolyamra, minden tökéletes.

Üvegszilánkkal karcolom a neved a karomra.
Nekem fontos, hogy ott légy a húsban, hegesedj rám, öregkoromra.
Bőröm kerítés szilvafával, te ott alvadsz nyugodtan,
s mint gyümölcs a magvat, úgy hordozlak magamban.

Kimondanám, mint egy valódi költő, nem elkoptatott szavakkal,
de cukorba fullad a lángoló szív, s az bevonja édes sziruppal.
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán, ott vagy a falat kenyérben,
az esti olvasmány behajtott lapján, a karomra karcolt névben.

Én nem látok mást, csak téged, én nem látok mást, csak téged.

Röppen a szó, olyan mélyre hatol
a rostokba, sejtekbe belekarol.
Egymásba olvad az élő anyag,
felkészülnek, hogy elnémuljanak.
Millió részecske aléltan zuhan:
molylepkék fényben és naftalinban.

Én nem látok mást, csak téged, én nem látok mást, csak téged.

Maga a kedvenc bolondom.

Nyáron nagyon sok Ghymest hallgattam. Többnyire olyanok ugranak be a számaikról, hogy este várom a buszt és a táska pántja cseszi a vállam, hogy vasárnap reggel hatkor a szemünkbe süt a nap, ahogy állunk az alsó buszmegállóban Misi bácsival, és sok minden szar, de vigyorgunk bele a fénybe. Hogy de szép minden hajnalom istentelen utamon.

Tegnap életemben először rosszul lettem véradás után, nyilván melóztam, de végül is nem volt nagyobb probléma, meg ha lett volna is, nem érdekelt volna, mert Jázi hazajött. Szép az élet.

Mint már említettem, Szuperbalázs felkért egy blogos játékra. Az a lényeg, hogy belinkeled annak a blogját, aki meghívott, aztán leírsz magadról hét dolgot (akár hétköznapit, akár különöset), majd te is felkérsz hét embert.
Akkor jöjjenek a dolgaim.
1. Nem vagyok valami lányos lány. Oké, vannak színes fülbevalóim meg karkötőim, de nagyjából ennyiben ki is merül a dolog.
2. Éva a keresztnevem, de szinte senki nem hív így. Itthon Picur vagyok, bár apunak meg papának Évike. Barátok és sulis ismerősök Gangesznek hívnak. A gyár az első hely, ahol mindenki éviz, ami először nagyon cseszte a fülem, de ahogy őket megszerettem, megszoktam az Évit is.
3. Az általános iskolában rommá csúfoltak páran, ami bitang szar volt, de anélkül rohadtul nem ilyen lennék, amilyen vagyok, és nem a jó irányban lennék más.
4. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is lesz gyerekem. Ma fogadtam Julival egy kakaós csigában, hogy lesz-e. Szerinte lesz.
5. Elképesztően rosszul tájékozódom.
6. Nem vagyok jó emberismerő, néha még az önismerettel is akadnak gondjaim.
7. Elég jól bírom a kevés alvást, többnyire nem vagyok nyűgös vagy hisztis. Az alvásmegvonás fő tünete az nálam, hogy úgy viselkedek, mint egy boldog hiperaktív értelmi fogyatékos szociopata. A környezetem ezt olykor nehezen viseli.
A szabály szerint tovább kell adnom a játékfelkérést. Akikről szívesen megtudnék hét dolgot: Jázi, Era, Dia, Feri. Ha Julinak lenne blogja, neki is átpasszolnám.

Már előző félévben is megfigyeltem, hogy a csütörtök éjszaka a mélypont. Csütörtök éjszakára mindenki elfárad, és még a hétvégi alvás reménye is távoli. Ezt ma remekül modelleztük. Vihogtunk sokat. Azon, hogy milyen víz jön a szódagépből ketten ordítva veszekedtek. Nagynyomású levegővel lufikat fújtunk fel, hogy aztán tacskót hajtogassunk belőle. Kidurrantottunk két tacskót, miközben Eszti azt játszotta, hogy ő egy bohóc. Kerámiából faragott faszokról beszélgettünk leplezetlenül. Gumival lődöztük egymást.

El tudom képzelni, milyen arcom volt reggel műszakváltáskor, ha Misi bácsi úgy érezte, meg kell ölelgetnie, mielőtt bármit kérdezne, mondana vagy csinálna.
(Közben látom, hogy meghívtak egy blogos játékba, aminek nagyon örülök. Legalább már tudom, mivel fogom elütni a délelőtt unalmas perceit.)

Pénteken volt egy szokásosan mosolygós munkanap, este egy szokásosan nagyon jó Presser koncert, hétvégén pedig eü. tanfolyam volt, amivel elkezdődött a jogsiért folyó küzdelmem.

Ez a nap arról szólt, hogy újra meg újra rájöjjek, hogy az enyémek a legjobb munkatársak és hogy milyen jó is nekem. Délre mentem, Zoli bácsi (újbácsi 1) letámadott, hogy hát miért nem délelőttre jöttem, még ilyet, örült volna, ha itt vagyok, meg amúgy fél délelőtt rólam beszélgettek, és én milyen klassz kislány vagyok. Aztán Misi bácsi mondta, hogy kicsit szarul van, onnantól az én meg Robi fél szeme csak őrajta volt, ötpercenként mászkáltam oda hozzá. Aztán amikor én is mondtam, hogy szarul vagyok, Rami szó nélkül cserélt velem gépet, hogy tudjak ülni, Robi pedig onnantól már engem is figyelt. Aztán megérkezett a főnököm, akitől nem is olyan régen még rettegtünk, és mondtam neki, hogy miért cseréltünk gépet, amire az volt a válasza, hogy menjek haza nyugodtan, de mivel nem akartam, megesketett, hogy ésszel dolgozom. Amikor elfordultam, azt még hallottam, hogy "meg Misi, te is üljél le a seggedre!". És mehetek holnap is melózni, ami tök jó.
És holnap Presser koncert, ami még jobb.

Tök jó, hogy amikor reggel Misi bácsi előkapta a telefonját és hosszan bámulta, én az arcáról már tudtam, mi van az sms-ben.

Az elmúlt pár hét tizenkét órázásainak meg szar gépeinek hatására mostanra bevett elköszönő forma lett a további jó kitartást.

A lakatos bácsik ma is tizenkét óráznak. Tegnap kilenc óra után az volt az egyetlen értelmesnek nevezhető tevékenységem, hogy különböző alakúra faragtam lapkákat, írtam kedves levelet, és mindezt olyan helyekre raktam, ahol Misi bácsin kívül más nem találja meg, ő viszont biztosan (például az általa nagyon jól eldugott téglák tetejére).