Apu elvitt ma Csatár alá, hogy vezessek. A legrosszabb rész az volt, amikor megálltam, és az istenért nem tudtam újra elindulni. Ne ugorj le a kuplungról. De a kurva hétszentségit, nem ugrottam le most se! Próbáld újra. Én ezt nem, sose lesz jogsim, menjünk haza! Próbáld újra. Árrrrrghh! Próbáld újra. A legkomikusabb pedig az volt, amikor simán rá tudtam volna fordulni arra az útra, amire kellett volna, de azt hittem, a másikra kell és túlfordultam, és amikor ezt észrevettem, vissza akartam tekerni a kormányt, ami nem sikerült, viszont az ablaktörlőt bekapcsoltam legnagyobb sebességre.

Laci bá meg Ramóna azt tárgyalták ki a műszak utolsó 'dolgozzon a rosseb szombat hajnalban' félórájában, hogy milyen jó velem egy műszakban lenni. És akkor ne hatódjak rommá.

Ez meg egy olyan szám, amit nem szeretek, de Szilvával szoktunk hallgatni az autóban, és eddig sose figyeltem a szövegét.

Én most megválasztom a nővéremet a hónap hősének.

Van egy munkatársam, Eszter, akivel néha nem könnyű. Eszter meg van győződve róla, hogy a másik üzemből több diákfiú is belezúgott, meg arról is, hogy ő hülyét csinál az összesből, pedig ez fordítva van. Eszter minden percben arról beszél, ki hogy nyomult rá, és kit hogy hajtott el. Ez néha kicsit idegesítő, de az esetek többségében szórakoztató tud lenni, meg egész jó játék lehetne abból, hogy ki bírja tovább fapofával. Laci bával ma elkövettük azt a hibát az egyik nagymonológ közepén, hogy összenéztünk. A kitörni készülő röhögést próbáltuk kajálással leplezni, aminek csak annyi lett az eredménye, hogy letüdőztem egy puffasztott rizs szemet, és amikor Laci bá ezen már tényleg elkezdett röhögni, akkor majdnem kiköpte a paprikás krumplit. Az meg nagyon cuki volt, ahogy Laci bá meglepetten-meghatottan nézett, amikor 0 óra 10 perckor azt mondtam neki, hogy már elmúlt éjfél, tehát ma van, tehát nagyon boldog névnapot.

A tegnapi nap úgy nézett ki, hogy hajnali háromkor feküdtem le, mert éjszakás hétből éjszakás hétbe menni így praktikus. Aha. Fél hatkor keltem arra, hogy kezdődik a kaland (ami most épp nyugvóponton van, köszi előzetes, köszi távoltartási végzés (bátyámról van amúgy szó)). A nap nagy részében Hannáztam és kulturáltan paráztam. Eleinte eszembe nem jutott sírni. Amikor kiment belőlem az adrenalin, akkor csak annyit vettem észre, hogy nehéz felemelni a karom, de amúgy jól voltam. Aztán amikor este altattam a Szépszeműt, és hüppögött, de nem sírt, mert ő nagylány, akkor már gondban voltam. Mire kikeveredtem tőle, elrendeztem a vendég kutyát, addigra megjöttek anyuék, őket hallgattam, meg ettem némi puffasztott rizst, hogy ne pusztuljak éhen (mert napközben jobb dolgom is volt, mint enni), aztán gyors öltözés és irány a melóba, szerencsére megint nem volt időm kiborulni. Ami komolyan megijesztett, hogy konkrét fizikai fájdalmat okozott az, amikor mosolyogni próbáltam a munkatársaimra. Nem mosolyogtam. Ültem a gép előtt, szünetre nem mentem ki, hagyjon engem mindenki békén. Laci bá szentségelt, megint rossz az egyik gép, mi van itt ma bassza meg. Bólogattam szép csendben, látta, hogy van valami, de nem kérdezett, mert Laci bácsi okos ember. Hajnali kettőtől azon rettegtem, hogy reggel be fog jönni Misi bácsi, és vigyorogni fog, és meg fogja kérdezni, mi újság, mert mindig megkérdezi, és akkor valami el fog szakadni és elsírom neki, mi újság. De szerencsére a felvidításomra tett kísérleteire feltette Laci bá a koronát, amikor belopózott Marietta mögé targoncával és rádudált. És röhögtem. Reggel a miújságra már szokás szerint nyávogtam, most épp arról, hogy az Öreget öt óra óta bent eszi a fene. Most pedig, életem eddigi talán legszarabb huszonnégy órájának lezárásaként aludni fogok, legalább is kurvára remélem.

Nem szeretném leírni, ami most van. De így még nem féltem és nem féltettem, és a gyerek így még nem ölelt, és így még nem örültem annak, hogy ölel a gyerek.

Az egy dolog, hogy műszakonként húsz orrszarvú-, szarvas-, csere- és egyéb bogarat szórunk ki a gyárból, már egész jól kezelem az általuk okozott pánikrohamokat (a sajátjaimat és másokét is). Az sem zavar, ha egy béka lezseren átugrándozik a csarnokon. A pókokkal és lepkékkel is megbékéltem. De a kurva mutáns szúnyogok a nagyméretű csípéseikkel kezdenek az agyamra menni.

Természetesen megint az öttonnáson voltam, ahol két gépet kell kezelni. Amikor kilenc óra után bementem, láttam, hogy az egyik közülük darabokban van. Laci bácsi szidta, morgott, szar az egész. Bejött Misi bácsi, Laci bá vázolta neki a tényállást, aztán délutánosok haza. Misi bácsi nekiállt mellettem szerelni, szétcsavarta, összerakta, ütötte-verte 38-as villáskulccsal, piszkálta, kurvaanyázott, ő is megállapította, hogy szar az egész, és hogy ez bizony így marad hétfőig. Hihetetlen, mennyi szabadideje lesz az embernek, ha csak egy gépről kell szednie a cuccot, úgyhogy nekiálltam az elromlottról levakarni a páréves dzsuvát. Élmény volt. Éjjel végre megérkezett a várva várt vihar, jó volt nézni a villámokat, kiszaladgálni az esőbe, meg reggel fázni, amikor lesétáltunk az alsó buszmegállóba.

Tegnap éjszaka vagy lázas voltam, vagy klimaxolok, de kurva rossz volt. Először folyt rólam a víz, ami végül is természetes a negyven fokban, de aztán elkezdtem fázni, felvettem a pólóm, abban is fáztam, kaptam kölcsön pulcsit, akkor jó volt fél óráig, aztán elkezdett verni a víz... Egész télen nem voltam beteg, büszke is voltam magamra. Május eleje óta harmadszor fáztam meg. Ennek ellenére mentünk ma is balatonozni, a héten negyedjére voltunk, de még nem unom.

Tíz perccel a műszak kezdete után annyira elbambultam, hogy nem vettem észre, hogy Misi bácsi három centivel mögöttem áll egy targoncával, pedig előtte még szólt is, hogy mindjárt jön port cserélni. Misi bácsi nem az a típus, aki szól, hogy Évike, figyeljél. Felemelt az emelvénnyel együtt, amin álltam. Miután újraindult a szívem, következett részemről egy nagyon röhögős de azért remegős akurvahétszentségitMisibácsi. Aztán amikor segítettem neki kiszabadítani a konténert, majdnem magamra rántottam a négyméteres vaslétrát. Három perc múlva ő már fent állt azon a kurva létrán, és egy vödörbe folyatta le a régi port, én csendben rettegtem, mint mindig, amikor fenn van négy méter magasan a be nem akasztott, csak odatámasztott létrán, mert ő laza. Amikor leadta nekem a porral teli vödröt, picit féltem, hogy magamra fogom borítani. Nem borítottam magamra. Misi bácsi egyenesített ki egy csövet, abból hullott rám két maroknyi por. (Aki szerint az nem is sok, az futkozzon fél órát egy negyvenfokos helyiségben, hogy jó izzadt legyen, aztán hintsen magára két maroknyi lisztet, köszönöm.) A műszak további része eseménymentesen telt.

Tegnap Diával és Julival színházban voltunk, csuda jó volt, még akkor is, ha majdnem megsültünk.
Ma vettem egy vízipisztolyt a Szépszeműnek, és fél délelőtt azzal lődöztem minden elém kerülő embert és állatot.

Ma voltunk balatonozni apuval és úsztam (négyszer öt métert, de akkor is). Aki ismer, az tudja, hogy ennek nagyjából akkora a hírértéke, mintha azt írnám, hogy vízen jártam.

Hajnali négykor látom tükröződni a gép plexijében, hogy a parkolóba beáll egy autó. Első gondolat: káprázik a szemem. Második gondolat: bassza meg, lehet, hogy az Öreg nem bírt aludni, és bejött. Ezt követi villámgyorsan a felismerés, hogy nem tudom hol van Misi bácsi, de sejtem, hogy valahol szunyókál, mert elég rég láttam. Kihívás: előbb megtalálni, mint az Öreg. Aztán kilopakodtam felmérni a helyzetet és szerencsére nem az Öreg volt, de a kéménybontó bácsiknak a kurva anyját, amiért hajnali négykor oda kell jönni.

Szombaton jöttek a Sziszmókok (Kinga + Tomci), sétáltunk, pizzát ettünk, játszótereztünk, állatoztunk, szóval csak a szokásos, de baromi jó volt. Rég volt már ilyen.
Természetesen megint a szar gépre voltam beosztva, bár már jobb volt, mert Laci bácsinak tele lett a töke délelőtt, és lecserélte rajta a port. Úgyhogy ma nem azért kellett besegíteni a másik gépről, mert botrányos az öttonnás, hanem azért, mert elpofáztuk az időt. Mert amikor a tízperces szünet huszonötödik percében ültünk a kajáldában, és Misi bácsi mesélt, akkor sejtettem ugyan, hogy idő van, de inkább vinnyogva röhögtem, mint hogy felnézzek az órára. Aztán nagy nehezen bekeveregtünk, de még gyorsan átmentünk hideg vízért a másik üzembe, és igen, sejthető, hogy kicseszett gyorsak voltunk: amelyik gépnél nem kérdeztem rá, annál Misi bácsi magától magyarázta el, mi az és hogy működik. Aztán az utolsó másfél órában állt mellettem, és röhögött azon, hogy kapkodok, mint egy idióta. Ja, meg hozott nekem orrszarvúbogarat is. Négyet. És az egyiknek megsimogattam a szárnyát, mert egy hős vagyok. Aztán majdnem megütöttem Misi bácsit, amikor fura hanghatás kíséretében azt játszotta, hogy a bogár az életemre tör.

Mára Adri megnyugodott, minden rendben ment, csak akkor ájult el majdnem, amikor arra jött be a kajáldába, hogy rögtönzött mobil szűrőállomást csináltam az egyik asztalból és épp szúrom meg Misi bácsi ujját, hogy meg tudjam mérni a cukrát.

Adrinak ez az első hete a melóban, ma jutott el a sírós-csapkodós én-ezt-nem-bírom-csinálni dologhoz. Műszak végére sikerült meggyőznünk, hogy jó lesz ez, menni fog ez. Emlékszem, az első két nap nekem is szar volt. Meleg volt, por volt, még a másik üzemben voltunk, kurva sok ember volt. Aztán a harmadik nap délutános voltam, és nem számolgattam vissza, hány órát kell még lehúznom, életemben először. Aztán átjöttünk a mostani helyünkre, megismertük a lakatos bácsikat meg egymást és nagyjából két hónapja kurva jó. A korábbi busszal járok, hogy még találkozzak az előző műszakosokkal, vigyorogva megyek be, az egymásnak épphogy köszönésből nyolcórányi folyamatos pofázás lett, a tisztelettudó jónapotokból pedig gigavigyoros csókolom Misi/Laci/Józsi bácsiii, és képesek vagyunk arról beszélgetni háromnegyed órát, hogy Misi bácsi elment gombát szedni, és azt nem talált, viszont látott egy foltos vadmalacot. Jó itt.

Rájöttünk, hogy annál, hogy az Öreg az irodájában van, ahonnan lát minket, csak egy rosszabb van: amikor tudjuk, hogy bent van az Öreg, csak azt nem, hogy hol.

Délelőtt felszereltek két gépre valami kemény bökős hálót, hogy ne tudjunk benyúlni, mert az balesetveszélyes (viszont úgy gyorsabb). Azt érték el, hogy be lehet nyúlni ugyan, de amikor kifele húzod a kezed, szarrá vagdossa. Párszor beleszaladtam, mire megtanultam, illetve mire tele lett vele annyira a tököm, hogy módosítsak rajta egy picit. Közben Misi bácsi röhögött rajtam, meg különben is, úgy kell nekünk, minek nyúlkáltunk be annyira. Kicsit nevettem csak, amikor ő is beszopta. Akkor már kevésbé nevettem, amikor vállig a gépben volt, mert szerelte, hogy gyorsabb legyen és meglegyen a normám, és így megindult a keze felé a prés, ami két és fél tonnával sajtol. Azt, hogy ő nyomja a gombot, ami megindította azt a szart, már csak azután vettem észre, hogy megállt a szívem egy pillanatra.

Képzelj el egy kétcentis kulcsocskát. Segítek: kurva pici. Azért fontos ez, mert a nagy kapkodásban egy ilyet sikerült kirántanom a gépből és azzal a lendülettel elhajítanom valahova. És itt kezdődtek a gondok. Amúgy is szar gépen voltam, amúgy is kurva keveset csináltam még, kulcs nélkül meg nem megy, hát hajrá, keresd meg hülyegyerek, ha már ilyen böszme vagy. Józsi bácsi arcát nem tudom leírni, amikor arra jött be a csarnokba, hogy majdnem bőgök, de azért inkább röhögve büdöskurvaéletezek térden állva a porban a gép alatt. De meglett. Meg a norma is Marietta közbenjárásával.

Azzal kezdődött a műszak, hogy leállt az összes gép, kellett pár perc, amíg rájöttünk, hogy nincs levegő a rendszerben. Józsi bácsi átment a másik gyárba. Le volt kapcsolva a kompresszor, visszanyomta. Egy óra múlva megint elment a levegő. Harmadjára derült ki, hogy a másik gyárban egy darab ember volt, az kapcsolta mindig ki, mert nem feltételezte, hogy szombat délután nálunk van élet. Aztán Józsi bácsi hozott át egy vödörnyi kidobásra ítélt kerámia gömböcskét és akkor elszabadult a pokol. Beült a sarokba a golyókkal meg különböző színű tollakkal és szemecskétől kezdve kutyán át csirkékig mindent rajzolt rájuk, időnként előjött, mutogatta nekünk a műveit, fasz formában elrendezte őket, aztán visszament alkotni. Utána kaptunk tőle a-szekrényem-aljában-találtam-azért-néz-így-ki csokit.

Tegnapelőtt nem tanultam családjogra, úgyis egykor kezdődik a vizsga, majd délelőtt elolvasom. Aha. Anyus 11 óra 50 perckor keltett, hogy amúgy mik a terveim a nap további részére? Szívroham, agyvérzés, futás a buszra, a sofőr érdeklődő miből vizsgázol? kérdésére halálhörgés, pánik. És ötös lett. Bakker. Hála Julinak, aki nyektette Diát, hogy olvassa fel az anyagot, hála Diának, aki megtette ezt, pedig mi elég egyedien figyeltünk oda (Juli szóvicceket mesélt, én szisztematikusan rakosgattam a hajába egy szobafenyő darabjait).

És megvan az ötös szociálpszichoból.
Amúgy a nap legaranyosabb és legviccesebb jelenete az volt, amikor műszak vége előtt egy órával Misi bácsi, akit akkor ébresztettem fel, odajött és hót kómásan, kölykösen vigyorogva a kezembe nyomta a pulcsimat, amivel olyan fél kettő körül takartam be.

Pár hete Marietta éjszakából ment vizsgázni. Akkor megmondtam, hogy én ilyet soha, nincs az az isten. Ma reggel Marietta nagyon nevetett, amikor vergődtem az öltözőben, hogy három óra múlva vizsgázok. Á.

És már háziállatunk is van a gyárban.

Megáll mellettem. Nem fázol? Nem, Misi bácsi, nem fázom. Pedig kurva hideg van. Szerintem nem vészes. De egy szál pólóban vagy. Tudom, azért vagyok ebben, mert nem fázom. Odaadjam a pulcsim? Komolyan mondom, hogy jól vagyok. Fel van húzva az ajtó, és pont a te hátadra dől be a hideg. Nem-fá-zom. Na jól van. Bólint, de látom a szemében a kételkedést. Elmegy, és leengedi az ajtót.
De előtte tíz perccel kiröhögött, amikor azt találtam neki mondani, hogy pont olyan, mint apu.