Az alagsorban várom a liftet, valahonnan egy ismeretlen hang énekelni kezd egy LGT dalt. Ha a csend beszélni tudna. Gondolkodás nélkül visszaéneklem, hogy hol nevetne, hol meg sírna. Kiér a takarásból a karbantartó, összevigyorgunk, azt már együtt énekeljük, hogy fekete és fehér volna talán.

Este időben lefekszem, hajnalban az óracsörgés előtt tíz perccel kelek. Fél délelőtt recepteket cserélgetünk a Zsuzsival, meg almát mosunk, hámozunk és szeletelünk a többieknek. A táskámban van két diós kifli akkurátusan becsomagolva. Két órakor állok a pirosnál lehúzott ablakokkal, berezeg az összes hangfal, ordít a Halott pénz. Fiatal vagyok és vad, baszd meg.

Nyár van, negyven fok, a szellő se mozdul. Éjszakás voltam, délelőtt aludtam, alig egy órája keltem fel. Délután négy óra múlt huszonvalahány perccel. Vezetek. Nagy a forgalom, előzgetek, bár nem kell sietnem. Az ablakok lehúzva, vakít a nap, jön a képembe a menetszél, éneklek. Oda megyek, ahova jó menni. Boldog vagyok.

Megkérdik, hogy levinném-e a vért a laborba a lupus-panelhez, és fél másodperc alatt a Doktor Houseban érzem magam.