Ma akkor vigyorogtam igazán először, amikor kora hajnalban egyik-egyik kezünkben kávéval öleltük egymást Misi bácsival, és próbáltuk nem leönteni a másikat. Azóta nagyjából folyamatosan vigyorgok. Jó, ha szeretnek.

Reggel a főnököm meglocsolt és kért érte puszit, az ISO-ellenőrzés pedig szerintem az ördögtől való és rohadjon meg.

A legjobb nyugtató: meló után fél órát ülni a kemencénél az asztal közepén, fél órát pakolni a koptatónál, közben alig beszélni, csak összenézni.

A délutáni álmom főszereplői lerobbanó autók, elbaszott vallomások, nagy érzelmek meg folyamatos röhögés voltak.

Arról még nem is írtam, hogy elkezdtem vezetni, tegnap volt a negyedik óra, és egyre kevésbé vagyok balfasz. Az vagyok, nem kell meglepődni, csak már nem annyira. Jó lenne írni, hogy élvezem, és milyen felszabadító, és fantasztikus, de nem. Egyelőre ez semmi más, csak frusztráló, de bízom benne, hogy ez változni fog.

- Szépjóreggelt!
- Szia. Helyzet?
- Idiótákkal vagyok körülvéve.
- Igen?
- Mé', nem?
- (körbetekint) Hát mondjuk de.

Az idegbaj, amikor este azzal töltök egy órát, hogy a délutánosok okozta káoszt szüntetem meg illetve a mi lakatosunk töketlensége miatt futkosok. A büszkeség, amikor reggel mindezt elmesélem Misi bácsinak.

A tegnapi nap nem alvós, állatokat ápolós idegbeteg káoszát méltóan lezártuk hajnali fél egykor a kávégép mellett.

Onnan lehet tudni, hogy valaki szeret, hogy hajnali fél háromkor, amikor már négy órája küzd egy nyomorult géppel, és semmi se jó, nem fér be a helyére semmi, fűrészelgetni kell minden egyes csavart, nem jó a menet, intenzíven kurvaéletezik fél órája és te odamész hozzá, hogy vészesen közelít feléd egy bitang nagy pók, és legyen szíves csinálni vele valamit, akkor nem küld el az anyádba, hanem nekiáll pókot deportálni.

Csaba bácsi néha nehezen ért meg dolgokat, a munkalapokkal például eléggé hadilábon áll. Az egyik leányét rossz helyen írta alá, így én arra mentem be, hogy a gép állt negyven percet, az állás oka pedig: G. Csaba.