Lehet, hogy fura, hogy a férfiak találkozáskor egy húszéves kislánynak is kezet nyújtanak, de örülök, hogy én vagyok az a húszéves kislány, akit jó ideje nem húszéves kislányként kezelnek.

Jöttem haza az éjszakai műszakot követő gyakorlatról, fáradtan, de kicsit azért mégis vidáman, és akkor a nyakamba fosott egy galamb. Ha hinnék az égi jelekben, vagy bármiféle felsőbb erőben, ami üzen nekünk, valószínűleg felvágtam volna az ereimet.

Vannak éjszakák, amikor a szüneteket egy sarokba bújva, dobozokon ülve töltöm, hogy legalább addig ne beszéljen hozzám senki. Vannak reggelek, amikor azzal fogadom Misi bácsit, hogy mindegy egyes Janival töltött műszak csak arra emlékeztet, hogy őmellette milyen kibaszott jó dolgom van.

Mi mással is ünnepelhetném meg, hogy kereken két éve itt dolgozom, mint 16 óra munkával (meg persze egy részleges napfogyatkozással, amit a délelőttös csapattal nagy izgalommal követtünk)?

- Misi bácsiii, nagyon gyerekes és ostoba és gonosz dolog lenne sokat beírni, hogy a Rami kiakadjon?
- Igen. Csináld!

Mennyire szeretem ennek az embernek a dalait.

Eszembe jutott az a nyári hajnal, amikor a gyárban a kivételes néma csöndbe beleénekeltem a csarnok közepén, hogy nem számít többé már a súly, a közel vagy a távol, szép fészket raktál itt belül álomtéglákból. Véletlen volt, szabad és őszinte.