A kapott gyógyszer ellenére öt percenként mászkáltam ki hányni, és arra mentem vissza a csarnokba, hogy Misi bácsi balfaszkodva ugyan, de szedi a két gépemet, Miranda meg részvétteljesen mosolyog rám. Mivel a fájdalomtól beszélni nem nagyon bírtam, köszönöm gyanánt megsimítottam Misi bácsi hátát, ő meg teli pofával rám vigyorgott, közben Attila kérdőn nézett, hogy jobban vagyok-e. Másfél másodperc, de többet ért, mint az Algoflex.

Térdeltem a teraszon, és egy elektromos borotva apró alkatrészeit próbáltam összeilleszteni bazmegolva. Lesznek még mókás reggeleim, úgy érzem.

Naszóval idebútoroztam papához. Apu szerdától egy hétig kórházban lesz, utána meg itthon ágyban, szóval Mézivel meg Bocicával idejöttünk, Lajos még hisztizik, de ma megpróbáljuk őfelségét meggyőzni, hogy jöjjön szépen.
Amúgy meg egyet kell aludni (kéne, ha nem riadnék fel arra is, ha megfordul mellettem a macska), és megyek dolgozni hozzánk. Jó lesz már.

A nagydumás leány egy üzemmel mellettem dolgozott. A szüneteim azzal teltek, hogy próbáltam ott lenni, ahol ő nincs, este meg jó korán kimenetem a buszhoz és beálltam a buszmegállóbódé takarásába, hogy ne vegyen észre. Felnőtt vagyok, és ennek megfelelő módon oldom meg a konfliktusaimat.

Délután még azt gondoltam, hogy gyűjtögetem egész nap a pozitív dolgokat, aztán majd mind leírom ide.
Sorolom is: a szófosó lány alig szólt hozzám mert bunkó voltam. Éééés ennyi.
Soha többet nem akarok itt dolgozni, hiába ülőmunka meg könnyű (tényleg könnyű, de az üléstől minden létező testrészem fáj). Akarok menni hozzánk rohangászni, tokot cipelni, dolgokat szét- és összeszerelni, raklapokat húzkodni vagy igazából akármit csinálni.
Már csak két napot kell itt kibírnom. Az csak 16 óra.

A leállás miatt a szomszédban kényszerülök melózni, ahol nők vannak sokan, meg elég nagy a csend ahhoz, hogy lehessen beszélgetni, főleg, hogy egymás szájában ülnek az emberek. Úgy döntöttem, hogy félreteszem az emberiség nagy része irányába áramló cinizmusom, és nem fog zavarni, ha egy félig vagy teljesen idegen hozzám szól. Erre a kibaszott sors odaküldött mellém egy diáklányt, aki megállás nélkül csevegni akart velem, ha három percig csend volt, akkor kérdezz-feleleket akart játszani, barkochbázni szeretett volna, elmesélte az életét, olyan mélyen mászott bele az intim zónámba, hogy azért szerintem már kijárt volna egy istenes pofon, beszólt arra az emberre, akire a legkevésbé sem kellett volna, és úgy általában leszívta az energiám nagy részét.
Holnap be fogok lógni a csarnokunkba, és meg fogom ölelni a két gépemet.

Arra gondolok, hogy mennyivel lenne másabb az életem, ha nem lenne ez a rohadt gyár, és rossz rágondolni.

A ma elhangzott mondataink zöme arról szólt, hogy mit basszon meg az isten, az Öreg, aki megtervezte vagy a téemkáskurvaanyjuk. Jövő héten leállás, szóval szétszedtünk mindent, kivakartuk a gépekből az egyéves mocskot, levezetésként meg körbeültünk egy raklapot, mint a tábortüzet szokás, és kopácsoltuk a lapkákat. Most az a cél, hogy átvészeljem az egész jövő hetet nélkülük, biztos kurva könnyen fog menni.

A pillanat, amikor reggel háromnegyed ötkor rájövök, hogy a dal, amit tizenkét évesen nagyon cukinak tartottam és hallgattam sokat, az lényegében arról szól, hogy az énekes lát egy szép nőt a szomszéd erkélyen és kiveri rá.

Vékony a határ szeretet és addikció között.

Az milyen édes már, hogy egy napot véletlenül a szomszédban kell dolgoznom, és az Öreg úgy hagyja ott Misi bácsit, hogy ad neki kétórányi munkát, és azt mondja, hogy ha nagyon unatkozol vagy félsz egyedül, menj át a leányhoz.

Ültem Misi bácsi mellett törökülésben, és kérleltem, hogy meséljen még. Kiröhögött, aztán mesélt még.
Mostanában ritkán jó, de amikor mesél, akkor az. Akkor is, amikor ott vagyunk délután hatan és fáradtak vagyunk ezért úgy viselkedünk, mint az ovisok.

Eleve elég kevés szálon függ a lelki békém, de az élet így folyamatosan odalopózik mögém és derült égből metszőollóval elvág közülük egyet. Nem tudom, hányat tud még elvágni anélkül, hogy lezuhannék a picsába.

Hálás vagyok annak, aki azt írja, hogy szeret és küld sok figyelemelterelőt; annak, aki a saját idegbaja mellett az enyémet is kezelgeti és megdicséri az elbaszott metaforámat; annak, aki reggel megölel; annak, aki elém áll, hogy a vállára borulhassak, megfogja a kezem és hazudik valami szépet; annak, aki rám néz, és megérti, hogy most nem kéne hozzám szólnia; annak, aki rám néz, és tudja, hogy most kérdeznie kell.