Este a buszon megegyeztünk Misi bácsival, hogy ha hazaérünk, én megiszom a héten idegből vásárolt vodkámat, hátha az majd fény gyújt a fejemben uralkodó sötét káosz közepén, ő meg iszik pálinkát sörrel, mert roppant önfeláldozó módon szolidaritást vállal velem.

Misi bácsi mindig két almát hoz, és mindig én kapom a pirosabbat; kiveszi a kezemből a szikét, ha úgy érzi, kezdek önveszélyessé válni; amikor hatvanezredjére is megkérdezem, hogy nagyon utál-e, amikor hülye vagyok, akkor még mindig azt mondja fapofával, hogy igen, aztán csinál valamit, amiből egyértelműen kiderül, hogy nem.

Azoknak az időseknek visszük be a szobájukba a kaját, akik nem tudnak maguk lemenni érte. Egyik néni ma eljött a nővérszobáig a főnővérhez, hogy elpanaszolja: neki nem hozzuk fel, pedig annyira fáj a lába, hogy nem tud az ágyból se felkelni, nemhogy bárhova is menni. Nem látta meg a gecinagy ellentmondást a helyzetben, ezért az sem értette, miért nem vesszük teljesen komolyan.

- Évikeévike! Gyere ma el velem a Béla bácsiékkal a kórházba mert meghülyülök vagy tőle vagy a nejétől! - kéri bájosan Bea, a szocmunkás.
- Szóval akkor nem szeretnéd, hogy összeírjam helyetted a bevásárlást? - kérdem én még bájosabban, mert nem akarok én is meghülyülni.
- Éva, bazmeg, két hónapja vagy itt, de már tudod, hogy kell megvesztegetni! 

Oké, valószínű, hogy kettőtök közül tíz pasiból kilenc a Vikit dugná meg. De én lennék a maradék egy, és szerintem én járnék jobban.

Az idősek otthonában a kedvenc nénim elmondta, hogy a kedvenc szocmunkásommal arról beszéltek tegnap, hogy milyen faszán megoldom a problémákat meg mennyire kedvelnek. Hát elolvadok, komolyan.

Néha nem tudom eldönteni, hogy ez bipoláris depresszió, vagy csak szimplán autista vagyok.

Délelőtt a jófej szocmunkás irodájában R-GO-t hallgattunk miközben írtuk a TAJ alapú nyilvántartást.
Délután Miranda szülinapi ajándékát bütyköltem.
Tíz és éjfél között Misi bácsival futkoztunk egy targoncával és egy békával, mint két tök jól összehangolt idióta.
Kettő előtt táncoltam és ordítottam, hogy fö-fö-fö-fö-fö-fö-földre!
Négykor ültünk a férfiöltözőben, felolvastam egy menetrendből, csend volt, és csak végtelen nyugalmat éreztem.
Hat után a buszmegállóban feltettem a világ egyik legelbaszottabb kérdését, azóta meg csak vigyorgok.
Mindjárt megyek gyakorlatra.

Asztalnál ülős, kicsit dolgozgatós, nagyon-nagyon sokat beszélgetős, rajongós, tök őszinte péntek éjszakák, de szeretlek titeket!

Sétáltam az esőben és leesett, hogy ők ketten angyalok, a mennyei hadak nagy vezérei és győztes harcosai, én meg az az ostoba nő vagyok, aki nem bírt magával és aki miatt kiűzetett az emberiség a Paradicsomból.
Az ilyen faszságaim nem sokat segítenek abban, hogy megkedveljem magam (vagy a nevem).

Nem mentem le a két Misivel a kocsmába, hanem hazajöttem a korábbi busszal. Épp a buszon ültem és kicsit szomorkodtam, mert azért csak szerettem volna kocsmába menni, amikor felhívott a Misi, hogy egyrészt szeretne nálam aludni, másrészt baszódjak meg, amiért nem mentem velük, harmadrészt puszilnak. Nincs annyi szívecskés emotikon a világon, mint amennyit most ide szeretnék tenni.

Ha azzal az időhúzó-erőgyűjtő mondattal vezetek fel egy kérdést, hogy kérdezhetek valamit?, akkor általában már a kérdés feltétele közben elsírom magam. Ma megvártam a választ, és csak azután kezdett folyni a könnyem. Azért bazmeg, mert azt a választ kaptam, amit annyira nagyon szerettem volna. Az érzelmi stabilitás szobrát nem rólam fogják mintázni.

- Egy tízes skálán mennyire vagy szomorú?
- Nyolc.
Könnyed reggeli párbeszéd a sablon hogyvagy-köszjól helyett. Szeretem a Julit.

Az alaphelyzet: A két hónapos kutya a fején pörög és eszébe sem jut lehiggadni, én viszont mennék zuhanyozni.
A probléma: A konyhába nem rakhatom ki, mert ott hisztizik, amire felébred az anyám. A szobámban nem hagyhatom, mert másodpercek alatt szétbasz mindent.
A megoldás: Kiviszem magammal a fürdőbe.
Az elképzelés: Míg én a zuhany alatt állok, Kátya békésen rágcsálja a játékát.
A valóság: Kátya cibál egy törölközőt és próbál bemászni mellém a zuhanykabinba. Amikor ezeket megunja, hangosan vinnyog. Próbálom fenntartani a figyelmét. Mosom le magamról a tusfürdőt, közben lelkesen hadonászva éneklem, hogy ződ a kukorica, Katyi. Hajat már a mosdókagylóban mosok, hogy ő tudja tépni közben a pizsamám szárát, és addig is befogja. Mikor harmatos a levele, Katyi. 

- Elmeséli azt, amikor megcseszték a reptéren?
- Nem.
- Mé'?
- Mert azt már tudod kívülről.
[egy perc csend]
- Az úgy kezdődött, hogy késett a moszkvai gép...

Délután kettőkor azt hittem, annál ma már nem fog abszurdabb történni, hogy Misi, miután kezet fogott Misi bácsival majd puszit váltott velem, reflexből majdnem az Öregnek is csókot nyom az arcára. Aztán öt körül berohant az Öreg, hogy tudja, hogy nincs tok, tudja, hogy nincsenek beállva a gépek, de gyorsan csináljunk úgy, mintha dolgoznánk, mert jönnek le az épp látogatóban levő tulajok. És Misi bácsi szórta szét az asztalon az imbuszkulcsokat meg a csavarokat, mint magvető keze a búzát, mert hát mit lehet kezdeni azzal a főnöki utasítással, hogy te meg csinálj úgy, mintha épp átállnál.

Amikor arra megyek be az idősek otthonába, hogy már a folyosó végén hallom a főnővér üvöltését, miszerint "de értse már meg, hogy ez nem így megy! Hát hatvanegyen laknak itt, ha mindenki ezzel jönne ide, meghülyülnék!", akkor tudom, hogy jó napunk lesz.

Fejben baromi szép, már-már költői monológokat tudok összerakni. Mégis, amikor kis idő (értsd: pár év) elteltével megpróbálom kihangosítani őket a külvilág felé, akkor a könnyes vallomásaim valahogy úgy hangzanak, mintha egy hatéves gyerek mondaná őket. Menthetetlenül suta vagyok.

Ilyen munkatársaim vannak, és akkor legyek normális...