Tapsvihar. Leül a zongorához. Mérnöki pontossággal és hatalmas lendülettel nekiáll. Kiüríti a lelked és ronggyá szaggatja csak azért, hogy aztán fogjon egy varrótűt és összeöltse, ki is hímezze szépre, felpántlikázza és telepakolja valamivel. Valamivel, amitől megint lehet egy ideig mosolyogni. Hippinek lenni. Szocmunkásnak lenni. Embernek lenni.
A kép amúgy úgy készült, hogy mentünk az utcán, épp telefonálni készültem és akkor szembe jött. És mondtam, hogy csókolom, ő meg azt, hogy emlékszik rám, és adott autogramot ismét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése