gangike

A tegnapi nap úgy nézett ki, hogy hajnali háromkor feküdtem le, mert éjszakás hétből éjszakás hétbe menni így praktikus. Aha. Fél hatkor keltem arra, hogy kezdődik a kaland (ami most épp nyugvóponton van, köszi előzetes, köszi távoltartási végzés (bátyámról van amúgy szó)). A nap nagy részében Hannáztam és kulturáltan paráztam. Eleinte eszembe nem jutott sírni. Amikor kiment belőlem az adrenalin, akkor csak annyit vettem észre, hogy nehéz felemelni a karom, de amúgy jól voltam. Aztán amikor este altattam a Szépszeműt, és hüppögött, de nem sírt, mert ő nagylány, akkor már gondban voltam. Mire kikeveredtem tőle, elrendeztem a vendég kutyát, addigra megjöttek anyuék, őket hallgattam, meg ettem némi puffasztott rizst, hogy ne pusztuljak éhen (mert napközben jobb dolgom is volt, mint enni), aztán gyors öltözés és irány a melóba, szerencsére megint nem volt időm kiborulni. Ami komolyan megijesztett, hogy konkrét fizikai fájdalmat okozott az, amikor mosolyogni próbáltam a munkatársaimra. Nem mosolyogtam. Ültem a gép előtt, szünetre nem mentem ki, hagyjon engem mindenki békén. Laci bá szentségelt, megint rossz az egyik gép, mi van itt ma bassza meg. Bólogattam szép csendben, látta, hogy van valami, de nem kérdezett, mert Laci bácsi okos ember. Hajnali kettőtől azon rettegtem, hogy reggel be fog jönni Misi bácsi, és vigyorogni fog, és meg fogja kérdezni, mi újság, mert mindig megkérdezi, és akkor valami el fog szakadni és elsírom neki, mi újság. De szerencsére a felvidításomra tett kísérleteire feltette Laci bá a koronát, amikor belopózott Marietta mögé targoncával és rádudált. És röhögtem. Reggel a miújságra már szokás szerint nyávogtam, most épp arról, hogy az Öreget öt óra óta bent eszi a fene. Most pedig, életem eddigi talán legszarabb huszonnégy órájának lezárásaként aludni fogok, legalább is kurvára remélem.