Üvegszilánkkal karcolom a neved a karomra.
Nekem fontos, hogy ott légy a húsban, hegesedj rám, öregkoromra.
Bőröm kerítés szilvafával, te ott alvadsz nyugodtan,
s mint gyümölcs a magvat, úgy hordozlak magamban.
Kimondanám, mint egy valódi költő, nem elkoptatott szavakkal,
de cukorba fullad a lángoló szív, s az bevonja édes sziruppal.
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán, ott vagy a falat kenyérben,
az esti olvasmány behajtott lapján, a karomra karcolt névben.
Én nem látok mást, csak téged, én nem látok mást, csak téged.
Röppen a szó, olyan mélyre hatol
a rostokba, sejtekbe belekarol.
Egymásba olvad az élő anyag,
felkészülnek, hogy elnémuljanak.
Millió részecske aléltan zuhan:
molylepkék fényben és naftalinban.
Én nem látok mást, csak téged, én nem látok mást, csak téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése