gangike

Délelőtt tíztől este nyolcig piszkáltam a Jánost, ökörködtünk Ramival, vihogtam mindenen. Aztán az utolsó szünetben kiültünk a raklapokra, ahol. Ültem, néztem magam elé, Csabi monologizált, és nem tudtam (dehogynem), hogy a fáradtság teszi-e (nem), de nem volt kedvem hallgatni, nem volt kedvem beszólni neki, nem volt kedvem felkelni onnan, csak ülni akartam a földet bámulva. Mármint az adott lehetőségeim közül, amúgy nyilván mást akartam. De azt nagyon.