gangike

Hihetetlen, mennyi emlék tudja kötni az embert két és fél tonna vashoz. Lerohadt az egyik gépünk, de nagyon. Ma vitték el, hogy megpróbáljanak bele életet lehelni újra. Egy batár nagy vén dög volt, lomha óriás hatalmas erővel. Az indítókarjának az előrelökése felért egy konditermi edzéssel. Mindig szerettem, mert lehetett mellette pihenni, már amikor nem hisztériázott. Ezt a gépet tanultam meg először állítani - vasárnap éjjel volt, Misi bácsi a pulcsimmal betakarva aludt, nem akartam felkelteni. Ezt a gépet szedtük szét először mi ketten, emellett lettem először vállig gépzsíros, emellett beszélgettünk napi 6 órákat, még Laci bácsival is. Jó, nem volt mindig egy álom vele dolgozni, ha olyanja volt, három percenként leállt, néha minden előzmény nélkül elszállt az elektronikája, néha darabokra tört egy alkatrésze, mindig ugyanaz, mindig ugyanott, sosem jöttünk rá, miért. Vagy háromszáz liter olajat szivárogtatott el az elmúlt egy évben. Ma meg ott lógott a nagytargoncán, mi csak néztük, közben azt mantráztam magamban, hogy nem kötődünk érzelmileg gépekhez. Indulás előtt még megpaskolgattuk a burkolatát (mintha csak egy lónak a lapockáját) és jó utat kívántunk neki. Mert mégiscsak kurvára kötődünk érzelmileg gépekhez.