Hetek óta először ma délelőtt megint valami olyasmit éreztem, mintha lenne értelme bejárnom a suliba (félreértés ne essék, nem tanultunk semmi fontosat, de legalább érdekes volt).
Három óra körül pedig olyan meglepetést kaptam, amire sose gondoltam volna: fordultam egyik géptől a másikhoz, és Laci bá ott állt mellettem. Két tized másodperc döbbent csend után sikítva a nyakába borultam, majd egész egyszerűen elbőgtem magam; nehéz lenne eldönteni, ezen melyikünk lepődött meg jobban. Csak valami papírért jött még be, öt percet alig volt bent, annyira örültem, hogy pont ott voltam. Azt hiszem, jól érzi magát az új helyen, vagy legalább is jól fogja. Amikor ment el és visszalépett még két puszira, megkérdeztem, jön-e még, azt mondta, nem. És akkor ugyanaz a görcs, mint nem egész egy hónapja, hogy most látom utoljára, és mosolyogtam nagyon meg bőgtem, amikor integettem neki. Kicseszettül hiányzik, nélküle minden más. Senki nem morog az éjszakázás miatt, nincs kihez bemennem műszak előtt beszélgetni, senki nem hív kicsilánynak és senki nem mesél hülye és egyáltalán nem vicces vicceket. Nyüff. De persze az újbácsi is aranyos; meg ami azért tényleg vigasztaló, hogy Misi bácsi itt van, és itt is marad, és hozzá mindig odamehetek műszak előtt/után/közben beszélgetni, és mindig mosolyogni fog rám; meg úgy néz ki, Józsi bácsival is kezd emberivé válni a viszonyunk (ő nem morog nekem Misi bácsira én meg nem ugrom minden szavára). Ja meg kaptam tőle sokféle biszbaszt, amiket a másik üzemből hozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése