gangike

Tegnap éjjel az első szünet harmadik percében Misi bácsi felsóhajtott, hogy elment a munkakedve. Ő este hatra jött, én reggel tízig maradtam. Szenvedtünk még kicsit, aztán amikor a furahajú gyerek visszament dolgozni, mi összenéztünk, és mondtuk, hogy mindjárt. De nem, mert elkezdtünk beszélgetni meg világotmegváltani, meg amúgy is jól álltam (mondjuk ő nem, ő leszarta), meg olyan régen tudtunk már beszélni normálisan. A húsz perces szünetből lett ötve sok perces, utána kapkodtunk egy kicsit, és nagyon hamar ismét ott álltam Misi bácsi előtt hátratett kézzel mosolyogva, hogy szüneet. A második szünetben a környezetszociológia jegyzetet vágtam néha az asztalhoz, közben Misi bácsi azt rajzolta a naptáramba, milyen érdekes alakú izét is gyártottak itt régen. A harmadikban munkalapot írtunk, próbáltuk kisakkozni, ő mire mennyi időt írjon, meg valamin nagyon röhögtem, de azt már nem tudom, min. Reggel az Öreg mosolygott, ó, Éva, maga ugye marad, de jó, azt még láttam, hogy Misi bácsi kárörvendően intett az ajtóból, aztán hajrá.
Délelőtt megvettem a vallásszociológus úr könyvét, átaludtam a bibliás óra negyedét, aminek kifejezetten örültem, meg a pszichiátria felét, aminek annyira nem, mert nagyon bírom azt a tanárt. Hazaértem és bevonszoltam magam az ágyba, most meg jóreggelt módban vagyok. Környezetszociológiát kéne tanulni. Nagyon kéne környezetszociológiát tanulni.